Az NBA Y / Z generációs szupersztárjai (Y - 1982 után születettek, Z - 1995 után születettek) bizony nagyon keményen ránk rúgták az ajtót. A játékosok nem 2017-ben ismerték meg a cserekérelem fogalmát, de az elmúlt pár év tanulságai alapján úgy tűnik, mintha a jelenlegi Top20-as játékosok nagyobb kihívást jelentenének a csapatok számára, és mintha egy picit más lenne a “munkahelyhez” való viszonyuk, mint elődeiknek. Bármilyen társadalmon (vagy ligán) belüli tipizálást, illetve összehasonlítást óvatosan kell kezelni, hiszen természetes, hogy egy huszonéves fiatal keresi a helyét, próbál fejlődni és különböző élethelyzetekben kipróbálni magát.

Ki ne vágyna megbecsülésre?

Ki akar beleragadni egy rossz szituációba?

Ahogy a klasszikus értelemben vett munkaerőpiacon is nyilvánvaló, hogy egy jó szociális helyzetben lévő huszonéves más karrier döntéseket hoz, mint az, akinek nincs biztonsági hálója, úgy nem lehet egy kalap alá venni a kivételes képességű sztárokat és a ligában maradásért küzdő rotáció játékosokat sem. Ezzel együtt lehetetlen nem észrevenni az elmúlt években felerősödő “player empowerment” trendet, azaz, hogy a fiatal franchise játékosok kezükbe veszik az irányítást, ha nem tartják megfelelőnek a csapat által kijelölt irányvonalat vagy nem értenek egyet a vezetőség döntéseivel.

2017 nyarán Irving kért cserét a Cavstől, aztán Jimmy Butler szállt ki a minnesotai mókavonatból, majd Anthony Davis jelezte a Pelicans felé, hogy karrierje legjobb éveit egy fokkal sikeresebb csapatnál szeretné tölteni, de ide sorolhatjuk még Kawhi Leanard kállai kettősét a Spurszel, vagy Paul George históriáját. Amikor az egyszeri NBA rajongó ingerküszöbe már az egekben, Kristaps Porzingis is bemutat a Knicks-nek és egy óra múlva már irathatja is át ideiglenes lakcímét Dallasba.

• Kyrie Irving ‘93 (2017 Cavs- Boston)
• Paul George ‘90 (2017 Pacers - OKC)
• Jimmy Butler ‘89 (2018 Timberwolves - Philly)
• Kawhi Leonard ‘90 (2018 Spurs - Toronto)
• Kristaps Porzingis ‘95 (2019 Knicks - Dallas)
• Anthony Davis ‘93 (2019 New Orleans-

[caption id="attachment_310" align="alignnone" width="2000"] Kristaps Porzingis még a New York Knicks játékosaként[/caption]

Az erejük és értékük tudatára ébredt sztárok komoly elvárásokat támasztanak a csapatokkal szemben. Az alázat, mint olyan, nem ugyanabban a formában létezik, illetve a türelem sem az erősségük. Sokszor már nem dobják hanyatt magukat a játékosok attól, hogy egyáltalán bekerülhetnek a ligába: a 19 éves szlovén csodagyerek, Luka Doncic már a draft előtt kijelentette, hogy ő bizony lehet, hogy Európában marad, ha a rosszhírű Sacramento Kings választja ki a játékosbörzén, Josh Jackson pedig Boston-t szerette volna elkerülni mindenáron (Sikerült... Phoenix, baby!). Tisztában vannak azzal, hogy milyen kereslet van irántuk, így erős pályaelképzeléssel, önbizalommal, és (nem mindig megalapozott) értékítélettel rendelkeznek. Nem sodródnak az árral, elvárásokat támasztanak a környezettel, a “munkahelyi” klímával szemben, még ha ez a szurkolók és a csapat vezetői számára nem is mindig szimpatikus.

R. Florida a Kreatív osztály migrációja című munkájában a 3T modell segítségével magyarázza, hogy mit kell nyújtani a modern munkahelyeknek, ha meg akarják szerezni, illetve tartani a fiatal “kreatív” munkaerőt: tehetség, tolerancia + távlatok. De miként értelmezhető mindez a sportban? Az Y/Z generáció sztárjai nem magányos harcosok, nem akarnak egyedül bajnokságot nyerni. Látták összeállni a James-Wade-Bosh triót, ott voltak Durant átigazolásánál, tanultak a gyűrű nélkül visszavonult legendák példáiból (Barkley, Nash, stb.), így tehetséges játékosokkal szeretnének együtt játszani, olyan csapatban, ahol képességeiket kamatoztatni, fénykorukat pedig maximalizálni tudják. Toleranciát és megbecsülést várnak el a csapattól, azaz hogy feltétel nélkül elfogadják őket és ne próbálják belekényszeríteni őket számukra kényelmetlen szituációba. A távlatokat érdemes talán kicsit bővebben is kifejteni, hiszen ez az a pont, ahol a legtöbb sztárjait vesztő csapat megbukott az elmúlt években, és ami az előző faktorok megléte nélkül nem működhet.

• Clevelandben minden hidat felégetett maga mögött a csapat a bajnoki cím érdekében,
• a Knicks kosárlabda ellen vétett “bűnlajstroma” hosszabb, mint a párizsi mulatók táncosnőinek lába, de sajnos közel sem annyira szórakoztató,
• Minnesotában a rövidre szabott Thibodeau éra alatt az egykori Bulls veteránok megszerzése mellett két terv is volt: az egyiket Andrew Wiggins-nek, a másikat Karl-Anthony Towns-nak hívják. Sajnos az eddigi tapasztalatok alapján mindkettő nagyon drága, viszont egyik sem működik igazán.
• A New Orleans Pelicans pedig a kispiaci együttesek verméből nem tudott kikászálódni és egy valamirevaló csapatot felhúzni Davis mellé.

Hogy bejön-e az érintetteknek a váltás, és hogy a sztárokért cserélő csapatoknak sikerül-e hosszú távon is megtartani a megszerzett játékosokat, azt még nem tudni. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a jövő fiataljai szorgosan jegyzetelnek (Devin Booker, khm..), és ha úgy ítélik meg, hogy karrierjük szempontjából jobb lehetőségeik is vannak, nem lesznek szívbajosak meghúzni a vészféket és kezükbe venni saját sorsuk irányítását. Porzingis cseréje pedig egyenesen precedens értékű is lehet, hiszen arra, hogy egy ilyen kaliberű játékos még újonc szerződése alatt szakít munkaadójával, nemigen volt példa az elmúlt években.  

DeMar Derozan nem dob triplát

Derozan példaképei, mint Michael Jordan vagy Kobe Bryant a középtávoli és a fadeaway dobások mesterei voltak, így nem meglepő, hogy a fiatal DeMar is ez alapján alakította játékát. Gyorsindítás utáni pull-up tripla? "Kibogozhatatlan szójáték." Míg újonc idényében gyakorlatilag nem létezett kinti dobása (0.2), később évről évre gyarapította a tripla kísérleteinek számát. Sőt, a tavalyi szezon során már magához képest igazi “volume” dobónak számított és 3.6 hármast emelt rá meccsenként karriercsúcs hatékonysággal (31%). Szezon előtt és közben különféle cikkek láttak napvilágot, miszerint keményen dolgozik a kinti dobásain, de a nyilatkozatokat hallgatva és olvasva, számomra már akkor is úgy tűnt, mintha mindenki más, a média, a szurkolók, és az edzői stáb is lelkesebb lett volna a fejlődés miatt, mint maga az érintett. A történet kezdett arra hajazni, mint amikor a művészlelkű tinédzsernek kiadják az ukázt otthon, hogy ideje valami rendes szakmát tanulnia és az a festészetet, valamint experimentális jazz zenekarát feladva beiratkozik a számviteli főiskolára.

Na, de jött Popovich és a Leonard-Derozan cserét követően gyorsan helyre rakta az univerzum rendjét. A san antonio-i játékrendszer egészen különleges abban az értelemben, hogy egy bevett séma helyett mindig az aktuális játékosok erősségeire épít és sztárjainak tehetségét próbálja maximalizálni. Ennek megfelelően Derozan játékából szinte teljesen eltűnt idén a tripla (0.8 3PA) és LaMarcus Aldridge-dzsal karöltve minden eddiginél nagyobb lelkesedéssel szórja rá a középtávolikat estéről estére. (Marc Gasol vagy Brook Lopez példáiból kiindulva érdekes abba is belegondolni egyébként, hogy egy ilyen jókezű magasembernek, mint Aldridge, hogy változott volna a játéka, ha mondjuk Fizdale vagy D'Antoni alatt játszik).

Lonzo Ball nem dob büntetőt

Teljesen kilátástalannak lenni a büntetővonalról általában fakezű magasemberek privilégiuma az NBA-ben, habár mindig akad pár hátvéd, aki színesíti ezen statisztikai táblázat alsó felét. A Lakers fiatal irányítója, Ball remek mentorra akadt idén Rajon Rondo személyében, de arra valószínűleg senki nem számított, hogy a tavalyi újonc idényében összehajigált meccsenkénti 1.4 büntető kísérletét és 45 FT%-os átlagát alul lehet még múlni. Sikerült! Lonzo idén gyakorlatilag egyetlen egyszer állhat a vonalra mérkőzésenként (1.1 FTA) és mindössze 42%-kal érvényesíti a kísérleteit, de ilyen kicsi minta mellett egyáltalán érdemes kiszámolni a százalékot?

Ball stílusa messze nem olyan labdadomináns mint más hátvédeké, dinamikus passzok jellemzik, (szinte túlságosan is) egó-mentes a játéka, James mellett pedig kevesebb betörési kísérletre van szüksége, szóval a botrányos statisztikát pár dolog azért árnyalja, de Ball-t egyik sem menti fel. Emellett beszélhetünk persze arról, hogy a pontszerzésen kívül hányféleképpen lehet még befolyásolni a játékot, illetve a védő oldalon mennyit hoz Ball, de egy 1/2-es játékostól nehezen magyarázhatóak a 0 pontos betlik. Lonzo közel 2 méter magas, pozíciójához képest tehát bőven nagynak számít, gyors, atletikus, tehát minimum elvárható lenne, hogy ilyenfajta nyomást helyezzen a védelemre, ha már a kinti és középtávoli dobásai nem hozzák zavarba az ellenfél védőit...

Monte Morris nem adja el a labdát

A Denvernek Jokic mellett igazából nincs szüksége klasszikus értelemben vett kezdő irányítóra, azonban a megbízható csere játékmester igencsak hiánycikk volt a csapat háza táján az utóbbi években. Persze honnan máshonnan jöhetne a megváltás e tekintetben, mint a 2017-es draft végén, az 51. helyén (!) elhappolt fiatal hátvédtől, Monte Morristól?

Morrist nem lehet látványos játékkal vagy showtime stílussal vádolni, azonban kétségtelen, hogy veteránokat idéző magabiztossággal játszik, szinte hiba nélkül.

https://www.youtube.com/watch?v=SZ8Xc9ETqoU

Második szezonjában a min. 3.5 gólpasszt átlagoló hátvédek közül Tyus Jones mellett Morris szállítja a legjobb AST/TO mutatót (5.76) és a meccseit kevesebb mint egy eladott labdával (0.7) hozza le. Habár jelenleg kisebb hullámvölgyben van a fiatal spíler, a szezon első felében Mason Plumlee-val igazi dinamikus duót idéző kémiát sikerült összepakolniuk, legyen szó alley-oop passzokról vagy kettő-kettő utáni helyzetekről, és ha sikerül visszanyernie a kezdeti produkcióját és impactjét, komoly hasznára lehet a Nuggets-nek a rájátszásban.

Evan Turner szerepében… Gordon Hayward.

A Boston Celtics idei szezonjáról könyvet lehetne írni azt elemezve, hogy mi és miért nem működik, hová tűnt a csapat kémia, Jayson Tatum triplái, és úgy általában véve a győzelemhez szükséges tűz, de ha valamire számítani lehetett a szezon előtt, az Gordon Hayward nehézkes formába lendülése volt egy teljes idény kihagyás után. Az év eleji felemás eredmények láttán Stevens egy kicsit megkavarta a rotációt, így november közepétől kezdve Hayward a kezdőkre nehezedő nyomás nélkül, viszont egy “License to Make Freaking Plays” kitűzővel a nyakában lép pályára… a kispadról. A 2017-ben szerződtetett sztár jelenlegi formáját és állapotát mérlegelve Stevens valószínűleg tudatosan nyúlt egy már bevett sémához és szerepkörhöz, amelyet a 2015/16-os idényben Evan Turner-nek szánt, hiszen Hayward szinte pontosan olyan statisztikákat hoz idén, mint három évvel ezelőtt Turner.

(2018/19) Hayward

11.1 PTS / 4.7 TRB / 3.6 AST

(2015/16) Turner    

10.5 PTS / 4.9 TRB / 4.4 AST    

If you have seen both movies, you might have some questions when reading the title. Star is Born is an evergreen story of a troubled rock star and his muse, how they fall in love, inspire each other, while Bohemian Rhapsody is the grandiose movie about probably the greatest singer of all-time and his band rising to stardom and conquering the world. Are we sure that it is worth comparing these two? Do they have anything in common besides the fact that people sing and play pretty cool songs in both movies? Well, to tell the truth I’m not 100% sure yet either, but this is exactly what I’m going to do, comparing the heck out of these two, simply because it’s fun and because it’s already 2019 and we still don’t know which was the better movie experience last year. (Movie critics apparently know as Bohemian Rhapsody has won the Golden Globe for the best film drama.)

Acting

Let’s put it this way, Rami Malek against the dynamic duo of Bradley Cooper and Lady Gaga. What is more valuable, a breathtaking individual performance or a collection of great performances? Which is more entertaining, watching someone playing another real person and trying to catch all tiny character details or witnessing an actor filling a made up character with life and turning a script into real emotion? The list of gifted actors portraying legendary musicians in biography movies is impressive: Jamie Foxx as Ray Charles, Joaquin Phoenix as Johnny Cash, Gary Busey as Buddy Holly have been all great in their roles which is quite remarkable given how much pressure they had while making the films. If you want to do it, if you really want to play a rock star on screen, you’d better be really good at it since not only movie critics, but an entire fanbase will be watching all your moves. Rami Malek lived up to the hype and dominated as Freddy Mercury. On the other side, Gaga is surprisingly confident and natural on the screen - even though we know she is not a first-timer in Hollywood and this role is custom-tailored for her -  Cooper seems to be enjoying himself in his role (written by himself), but Malek steals the show.

It’s 1-0 for Bohemian Rhapsody.

Characters

In Star is Born we have a handful of fascinating characters. Of course, the main focus is on Jack (Cooper), Ally (Gaga), and Jack’s older brother, Bobby (Sam Elliott), but it’s so fun to watch these three dancing around to reach their own goals while loving each other despite all difficulties. You don’t love romance? Well, just watch the dynamics, the vibes, and all those stolen glances between Ally and Jack which make you forget about everything else for two hours. Throughout the film, they’ve been trying hard, really hard actually, to become better human beings, lovers, and musicians.

[caption id="attachment_287" align="aligncenter" width="672"] Lady Gaga and Bradley Cooper in Star is Born[/caption]

In Bohemian Rhapsody, the characters are maybe too simplified at some point. Freddy is electric, dominating, and often plays drama queen, as he should, but Brian May is always too ‘wise’, band members are just, you know, too passive, and nothing changes really as we’re advancing in the story because everyone's a little bit predictable.

It’s an easy call, 1-1.     

Music

I would make a case for Lady Gaga being the most amazing and unique contemporary female singer (maybe Adele can come close) and would pick her over almost literally anyone in one-on-one. Her voice is just on another level. It’s unique in the lows, mesmerizing in the highs, and it’s completely different from what we got used to. Have you heard any Lady Gaga acoustic lately? If you know her only by radio songs and “pop” hits, do yourself a favour and search for some of her own covers on Spotify. Apparently, everyone is talented at everything here as Cooper proves to be a solid singer, especially in more laid back songs where he doesn’t have to go that high and where he can let his country voice dominate, like in the Shallow (Best Original Song Award in Golden Globe).

The only problem is that they face an omnipresent icon of the 20th century and one of the greatest musical groups ever assembled… no doubt, Queen songs and Freddie Mercury kick ass at a historically high level.

[caption id="attachment_288" align="aligncenter" width="636"] L-R: Gwilym Lee (Brian May), Rami Malek (Freddie Mercury), and Joe Mazzello (John Deacon) star in Twentieth Century Fox’s Bohemian Rhapsody[/caption]

It’s 2-1 for Bohemian Rhapsody, but Gaga would be likely to agree on that one.

Key Themes, Layers

Is it possible, or more importantly, is it morally okay to be proud and jealous of someone we love (Freddy and the band vs Ally and Jack)? What makes your music authentic and do we have the right to call any musical style or genre “superior” to any other (rock vs pop)? What does the dark side of being a rockstar look like in reality (Jack’s alcoholism vs being harrassed by the media)? Both movies deal with these questions, but while Bohemian Rhapsody feels like just touching the surface of these issues between two concert scenes, Star is Born is heavily invested in all of them.

The Queen biopic is not just a concert film. It has made a lot of people happy, even if its plot is chronologically and factually incorrect sometimes. It's 2-2, but these layers and its sensitivity put Star is Born ahead of Bohemian Rhapsody as a drama and a movie experience.

What do you think? 

2017 elég érdekes év volt az NBA szupersztárjainak új nemzedéke számára. Az elköteleződés hiánya miatt a csapatvezetők egyre inkább vonakodva ajánlottak ellenértéket az elvágyódó klasszisokért, végül azonban DeMarcus Cousins februárban, Paul George pedig nyáron váltott csapatot. Habár a sztárjait vesztő csapatok, a Kings és a Pacers totálisan ellentétes utat és játékfelfogást választottak az újjáépüléshez, mindkét gárda messze elvárásokon felül teljesít, így érdemes górcső alá venni, mit találtak ki idén Indianában és Sacramentóban.    

Indiana Pacers

(W/L 25-12; Kelet 3. hely)

Megfontolt játék, stabil védekezés, csapategység. A Pacers-nek nem kellett a nulláról indulni a cserét követően, hiszen Paul George-ért (így visszatekintve) egy elég korrekt csomagot kapott az együttes Victor Oladipo és Domantas Sabonis személyében. Nate McMillan vezetőedző eddig sem a rohanós stílusáról volt híres, azonban az elmúlt évekhez képest idén még inkább belassította csapatát (25. a ligában). A Pacers idei sikerének kulcsa egyértelműen a védekezés, hiszen a csapat a 2. helyre lőtte magát a védekezési hatékonyságot nézve (DefRTG: 102.2)  és ebben bizony hatalmas szerepe van Myles Turnernek. A fiatal center immár új szerződéssel a hóna alatt igazi légelhárítóként működik (2.7 blokk) a gyűrű környékén és ha hozzávesszük Thaddeus Young sallangmentes és konzisztens játékát, nem meglepő, hogy a Pacers ligaelit a festékben való védekezésben.

[caption id="attachment_243" align="aligncenter" width="680"] Victor Oladipo[/caption]

A tavalyi év egyértelműen Oladiporól szólt, aki igazi “all-around” hátvéddé vált és elhozta a Legtöbbet Fejlődött játékos díját, valamint a playoff során a vezérszerepbe is beletanult Indianában. Idén talán ő az egyetlen, aki eddig egy kicsit tudása alatt teljesít, de lehet-e a Pacers jó produkcióját nélküle vizsgálni? Ha azt vesszük, hogy az eddigi 35 mérkőzésből több mint tíz meccset kellett kihagynia sérülés miatt, talán nem meglepő, hogy dadog még egy kicsit a dobása (43 FG%). Oladipo azonban még így is a csapat legjobb pontszerzője (19.7 pont) és kvázi-irányítója, aki remekül hozza helyzetbe társait. Szóval a kérdésre visszatérve, nem, nem lehet.

A csere másik főszereplője, Sabonis nem az a “stretch-4” típusú, fineszes játékos, akit Westbrook mellé elképzeltek a Thunderben, azonban idei kiugró teljesítményéből látszik, hogy messze nem ez az ő igazi szerepköre: a triplákat szinte teljesen elhagyva és játékát “lecsupaszítva”, hihetetlen hatékonysággal dolgozik a kispadról (67 TS%). De nem csak stabilabb lett a fiatal litván center, hanem produktívabb is: pontátlagát 11.6-ról 14.5-re, lepattanózását pedig 7.7-ről 9.5-re tornázta fel a tavalyi évhez képest, sorra szállítja a dupla-duplákat, és ez bizony év végén egy Legjobb Hatodik Ember vagy Legtöbbet Fejlődött Játékos díjat is eredményezhet számára.

Sacramento Kings

(W/L 19-17, Nyugat 9. hely)

Sacramento Kings szurkolónak lenni igazán embert próbáló feladat volt az elmúlt években és a csapat hívei joggal érezhették úgy, hogy nincs annyi Jason Williams highlight videó a neten, ami feledtetni tudná az elmúlt időszak baklöveseit. A folytonos edzőváltások, a frusztrált sztárjátékos, a teljes kilátástalanság mind beárnyékolták a franchise életét, azonban idén a szezon feléhez közeledve 50% feletti mutatóval büszkélkedhet Dave Joerger legénysége.

A tavalyi átmeneti évhez képest, ha három szóban akarjuk összefoglalni a javulás okait, akkor azt mondhatnánk, hogy a Kings játéka pontosabb (52.9-ről 56.1 TS%), szórakoztatóbb és sokkal, de sokkal gyorsabb. Míg McMillan egyre inkább lassítja a játékot, addig Joerger mester kivágott minden taktikai elemet az ablakon és maxra pörgette a csapat fordulatszámát, így a tavalyi utolsó helyről a 2. helyre ugrott a Kings a játéktempót (95.6-ról 105.6) és 1. helyre a gyorsindításból szerzett pontokat tekintve.

https://www.youtube.com/watch?v=GgNk4exjXik

Az új mentalitásból a legtöbbet valószínűleg a villámgyors másodéves irányító, De'Aaron Fox profitál, aki idén annyit fejlődött, mintha a nyáron pár kiló izom mellett öt év rutint is magára szedett volna. Játékának minden elemét javítva 18.3 pontot, 7.7 gólpasszt (!!) átlagol idén, és magabiztosságát elnézve az juthat eszünkbe, mint amikor a Mátrixban Neo egy számítógép segítségével betölt és percek alatt megtanul különböző harcművészeti technikákat: Pick-and-roll támadás? Pipa. Tripladobás? Pipa. Fox már bőven nem egy egyszerű “fastbreak” virtuóz, hanem igazi karmester a rengeteg futásra építő csapatban, aki óriási teret nyit hátvéd társának, Buddy Hield-nek, aki így szintén karrierje legjobb szezonját futja támadásban (13.5-ről 19.7 pont), valamit Bogdanovicsnak, aki a visszafogott első éve után a csapat legsokoldalúbb játékosa lett.

[caption id="attachment_244" align="aligncenter" width="656"] Buddy Hield a GSW ellen[/caption]

A Top10-es draft pickekből nem volt mostanában sok köszönet, hiszen évről évre olyan játékosokra esett a választás, akik vagy pár év után kikoptak a ligából (Thomas Robinson), vagy Kínában leltek új otthonra (Jimmy Fredette), de olyan is akadt, aki korrekt rotáció játékossá nőtte ki magát...  Portlandben (Nik Stauskas). Ha rosszmájúak akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy az idei 1 / 2 pick, Marvin Bagley jól illik a sormintába, hiszen Divacéknak sikerült benézni Luka Doncicot, azonban ha elvonatkoztatunk a szlovén csodagyerek eddigi produkciójától, Bagely egy nagyon jó kis játékos. Jó mentalitású, kézzel-lábbal aktív, nagyszerűen lepattanózik, és habár még nem igazán látszik, hogy lesz ő az a sokoldalú támadó, akit draft előtt elképzeltek a Kingsnél, komoly potenciál van benne small-ball centerként. Támadó oldalon igencsak limitálja a teljesítményét, hogy nem tud dobni, illetve, hogy gyakorlatilag elvétve használja a gyengébbik kezét, így kiszámíthatóak a mozdulatai, de mind az általa hozott energia, mind a számai igen pofásan mutatnak 35 mérkőzés után: 36 percre vetítve 19.8 pont, 9.5 lepattanó, 1.4 gólpassz, de a kezdő négyes jelenleg nem ő, hanem Nemanja Bjelica, aki remek spacinget biztosít kinti dobásaival (45% 3PT).  

Konklúzió

A Kings idei gyenge pontja a védekezés (különösen a gyűrű környékén), hiszen a stabilitást cserélte gyorsaságra az együttes, tehát itt mindenképp elkél majd az erősítés. Na, de kit sikerül majd rávenni, hogy elkötelezze magát az együtteshez? A sacramentói vezetőségnek finoman szólva nem túl jó a megítélése a ligában, Divac pedig bármennyire is hangsúlyozza, hogy nagyon fontos számukra a sapka alatti helyük és a flexibilitás megőrzése, idén nyáron azért még fű alatt beajánlottak 78 millió dollárt Zach LaVine-ért (amit szerencséjükre a Bulls tartott is), tehát nem árt óvatosan kezelni az ilyen kijelentéseket.

Az Pacers gondjai valamelyest hasonlóak, hiszen bármennyire is egyben van a csapat, a fiatal kulcsjátékosok mellé elkelne még egy all-star szintű játékos, hogy tehetségben felvegyék a versenyt az olyan csapatokkal, mint a Boston, a Philly, hogy a nyugati sztárcsapatokat ne is említsük. Habár egyre inkább kezd kikopni a ligából a kispiac-nagypiac faktor, Indiana soha nem volt szabadügynök mágnes és a megszerzett sztárjátékosokban sohasem bővelkedett a gárda. A megkezdett irány és a fejlődés mindkét oldalon biztató és a szimpatikus fiatal sztárokat, Foxot vagy Oladipót, illetve a csapatok játékát elnézve a szurkolóknak nem lehet okuk a panaszra. Az Indiana masszívabb, mint 2014 óta bármikor, Sacramentóban pedig újra van kosárlabda!

Mi lenne, ha Eric Clapton-t, Keith Richards-ot, Mitch Mitchell-t (The Jimi Hendrix Experience), John Lennon-t feltennénk a színpadra, és eljátszanának egy Beatles dalt? Szinte napra pontosan ötven éve, 1968. december 11-én zajlott le a Rolling Stones Rock n’ roll Cirkusza című TV műsor felvétele, amiben olyan zenészek tették tiszteletüket, mint Jethro Tull, a Taj Mahal, a The Who, illetve a fent említett urakból álló rögtönzött formáció, a The Dirty Mac. Az egész estés produkció eredetileg a BBC csatornán került volna adásba, azonban a show vezetője, Mick Jagger olyan silánynak ítélte a fellépés minőségét, hogy úgy döntött, a felvétel nem kerülhet ki a nyilvánosság elé. Pár évvel később, valószínűleg egy kis anyagi megfontolás után, 1994-ben albumon, majd 2004-ben DVD-n is kiadták a felvetelt.

https://youtu.be/fj4aJ8R0k2Y

Jagger döntése mögött egyszerűen az állt, hogy az est főszereplője, a Rolling Stones akkoriban elég rossz formában volt, hiszen a csapat billentyűse, Brian Jones fél lábbal már kint volt a zenekarból, így a fellépésük elég laposra sikerült. Továbbá az átállások és a technikai problémák miatt a 11-én elkezdett show felvétele egészen másnap hajnalig húzodott, ami azt eredményezte, hogy a wembley-beli stúdióban a publikum lelkesedése hanyatlani kezdett, a zenészek pedig a 30 km-es körzetben fellelhető összes drogot elfogyasztották. Az este során akadt pár jól sikerült “mini-koncert”, azonban a show-t az összeverbuvált szuper-formáció, a The Dirty Mac vitte el, amely két dalt adott elő: a Yer Blues című számot (The Beatles; White Album), illetve egy instrumentális blues jam-et, Yoko Ono és Ivry Gitlis hegedűművész közreműködésével, ami sajnos annyira szörnyű lett, hogy a végtelennek tűnő performanszt minden jóérzésű zenebarát azóta is a tudatalattijába próbálja száműzni. Lennon japán csajának különleges tehetsége volt hozzá, hogy a legnagyobb zenészek is fakezű hobbigitárosnak tűnjenek mellette és ékes példája annak, hogy a szerelem nemcsak vak, hanem meglehetősen süket is.  

Ha több nagyszerű zenész áll össze a színpadon, fennáll a veszélye, hogy hakniba fullad a történet a nemtörődömség, a próba hiánya, illetve az össze nem illő stílusok miatt, azonban a Yer Blues minden hátráltató tényező ellenére szenzációsan sikerült. Keith jól hozza a basszust, Clapton pár hónapja zárta le a Cream zenekaros korszakát és bárkivel szívesen összeállt örömzenélni, Mitch Mitchell stabil a doboknál, de a banda sztárja egyértelműen Lennon volt. A felvételt elnézve az embernek könnyen az az érzése támad, hogy akármennyi legendát Lennon köré pakolhatnánk a színpadon, olyan karizmája és hangja van, hogy nem lehet kérdés ki a frontember.

A történet szépsége, hogy habár tényleg bárkit kiemelhetnénk a zenekarból, a Yer Blues nem azért volt nagyszerű, mert mindenki egyénileg csillogtatta tudását, hanem mert bandaként adták elő. Ha csak öt perce is, de ízelítőt kaptunk abból, hogy milyen lenne, ha a pályájuk elején (vagy csúcsán) járó legendák valóban zenekarként álltak volna össze

A San Antonio Spurs edzőlegendája (5x NBA bajnok, 3x Év Edzője), Gregg Popovich 2016-ban tartott előadást a kosárlabdával kapcsolatos filozófiájáról, játékosai jelleméről, illetve csapata sikereiről és kudarcairól. Alább az ő gondolatait idézem.

Egy játékos jelleme

Ha egy játékos jelleméről beszélünk, sokszor felmerül a kérdés, hogy meg lehet-e változtatni valakit. Lehet-e például egy önző játékosból csapatembert faragni? Saját tapasztalatom szerint nem. Persze sokat segít, ha több nagyszerű jellem van egy csapatban, akik miatt mások is könnyebben beállnak a sorba, de ha valaki önző a pályán, akkor az előbb-utóbb (általában egy fontos meccsszituációban) meg fog mutatkozni, így jobb az ilyen játékosokat egyszerűen szélnek ereszteni.

Nekünk olyan játékosokra van szükségünk, akik számára a csapat a legfontosabb és akik képesek a közösség érdekeit saját egójuk elé helyezni. Fontos például, hogy amikor a draft előtt a fiatalokat elemezzük, nem csak azt figyeljük, hogy tud-e dobni, védekezni, jól szedi-e a lepattanókat, hanem a játékos karakterét is alaposan megvizsgáljuk: hogy reagál időkéréseknél, hogy kezeli a vereséget, a győzelmet, tiszteli-e a játékot, az edzőt, a csapattársait… ezek a dolgok sokkal többet elárulnak egy játékosról, mint az, hogy milyen ügyesen bánik a labdával. Nyilván nem lehet ezt a dolgot túlmisztifikálni, hiszen választhatsz te roppant intelligens és emberileg értékes játékosokat, ha nem tudnak kosarazni, akkor úgysem fogsz nyerni. Viszont, ha a tehetség adott, akkor szerintem fontos ezt is figyelembe venni egy játékosnál.  

Motiváció

Egy NBA szezon nagyon hosszú, ezért nem egyszerű folyamatosan fenntartani a motivációt. Erre mindenkinek megvan a saját taktikája, az enyém például, hogy sokat játszatom a cserejátékosokat. Néhány edző ódzkodik ettől, mert félnek, hogy vereség lesz a vége, de a motiváció szempontjából szerintem nagyon fontos, hogy fejlesszük és lehetőséget adjunk a kiegészítő embereknek. Aztán ki tudja, lehet, hogy találsz valakit, aki olyannyira meghálálja a bizalmat, hogy ezentúl még több lehetőséget kell adni neki, vagy esetleg rájössz, hogy X és Y milyen jól illeszkedik egyes kezdőjátékosok mellé.

[caption id="attachment_214" align="aligncenter" width="1024"] Robert Sullivan/Reuters[/caption]

A másik dolog, ami számunkra nagyon bevált, az a brutális, feltétel nélküli őszinteség és teljes számonkérhetőség a játékosokkal szemben. Semmi hazudozás, manipuláció, trükközés a csapaton belül, csakis szemtől szembe kimondott kritika és őszinte szavak. Ginobilitől ugyanúgy elvárom, hogy hátra fusson védekezni, mint bárki mástól, de ha például Tim Duncan nem játszik megfelelően egy meccsen, tőle is ugyanúgy megkérdezem időkérésnél, hogy

“mi a helyzet, Timmy, akkor ma úgy döntöttél, hogy nem is fogsz lepattanózni, csak futkározol a pályán, aztán irány vacsorázni?”

Ő hallgat, aztán amikor megyünk vissza a pályára, odafordul hozzám és azt mondja, “Pop, kösz a motivációt, ez most kellett.” Lehet persze a játékosokat különbözőképpen kezelni, hiszen nincs két egyforma ember, de fontos, hogy a sztárokra is ugyanazok az elvek és szabályok vonatkozzanak, mint a kispad végén ülőkre. Ha ezt el tudod érni, akkor az egész csapat sokkal szívesebben és motiváltabban fog játszani az irányításod alatt.      

Döntéshozás

Ha nem megfelelően működik egy klub vezetősége, könnyen elfajulhatnak a dolgok, amikor nem megy a csapatnak. Mindenki elkezdi a saját igazát hajtogatni, hogy “őt én draftoltam”, “az a te hibád”, “őt miért nem játszatod?”, “én persze megmondtam”, tehát a kommunikáció megakad és természetesen kit rúgnak ki először? Hát persze, hogy az edzőt. Épp ezért, nálunk egy döntés meghozatala előtt, legyen szó draft előtti megbeszélésekről vagy esetleg egy játékoscseréről, minden játékosmegfigyelő, menedzser, segédedző elmondja a véleményét és azt közösen megvitatjuk. Így, ha épp megnyerjük a bajnokságot, ha kiesünk az első körben, akkor is azt mondhatjuk, hogy együtt csináltuk, tehát közös a felelősség és az érdem is. Ha kiesünk, akkor kiesünk, ez van, az élet megy tovább. Ha nyer a csapat, akkor örülünk, de nem verjük a mellünket, mintha feltaláltuk volna a rák ellenszerét, mert ez csak kosárlabda. Tegyél meg minden tőled telhetőt, de aztán menj haza vagy igyál egy sört. Egy vereség sem ér annyit, hogy kiugorj miatta az ablakon és egy győzelem sem olyan fontos, hogy azt hidd, te valamiféle hős vagy. Ha nyersz, viselkedj úgy, mintha mindig ezt csinálnád, ha veszítesz, menj vissza és dolgozz keményebben.

Vajon a csapat jelleme miatt tudtunk mindig újra felállni egy-egy vereség után? Részben. De például ott volt a Miami ellen elvesztett döntő, amikor a hatodik meccsen 29 másodperccel a vége előtt 5 ponttal vezettünk és úgy tűnt, a győzelem már a kezünkben van. A végén mégsem így alakult, hiszen elvesztettük a mérkőzést, majd a bajnoki címet és bevallom, ez nagyon rosszul esett.

Lehet, hogy a játékosaink jelleme miatt nekünk valamivel könnyebb volt felállni a padlóról, mint más csapatnak, de a legfontosabb ebben az esetben is a kíméletlen őszinteség volt.

Valahogy ilyen szellemben kezdtük el a szezont és mivel megnyertük a bajnokságot, úgy tűnik működött a dolog. Soha nem örültem még ennyire egy győzelmünknek sem és az öt bajnoki címem közül messze ez volt a legélvezetesebb.      

Játékosok, mint a csapat vezérei

A játékosok között különböző stílusú vezéregyéniségek vannak, de ha valaki vezértípus játékos, azt egyből ki lehet szúrni. Ott van például Avery Johnson, akinek be nem állt a szája a pályán. Ha valakin védekezett, akkor folyamatosan magyarázott neki, hogy “na, gyere, verj csak meg… de aztán add át üdvözletemet David Robinsonnak a festékben”, és ez valahogy mindenkit feltüzelt a csapatból. Vagy ott van Tim Duncan, akiről sokan azt gondolják, hogy világ életében egy szót sem szólt. Való igaz, ő másként vált vezérré, hiszen ő a munkájával mutatott példát a többiek számára. Érdekes, hogy Tim rendkívül sok testi kontaktust keres a csapattársakkal, például amikor jönnek le időkérésnél mindig valaki vállára, fejére teszi a kezét és úgy kíséri őket a kispadhoz. Ő így teremt kapcsolatot a társakkal.

Időkéréseknél még egy nagyon fontos dolog, amit ki szeretnék emelni, hogy mindig hagyok időt a játékosoknak maguk között átbeszélni a helyzeteket. Én akkor arrébb húzódom kicsit a segédedzőkkel és úgy teszünk, mintha valami nagyon fontos taktikai figurát beszélnénk meg, hogy a tulajdonos is örüljön egy kicsit, de ezalatt pl. Tim vagy Manu leül a kisszékre a többiekkel szemben és megbeszélik, amit akarnak. Ha végeztek, visszamegyek, megkérdezem, hogy minden tiszta-e és ha igen, akkor mehetnek vissza a pályára. Ha nincs semmi mondandójuk, akkor én ülök le és beszélek, de nagyon fontos, hogy mindig egy dolgot emelek ki. Sokszor látni olyan edzőket a tévében, akik össze-vissza hadoválnak mindent, pl. “jobban kell lapattanóznunk!” vagy “ha nem jó a dobóhelyzet, akkor passzold a labdát!” A játékosok meg csak néznek, hogy “őrület, erre nem is gondoltam eddig…”. Persze néha érthető, ha kifakad az edző, mert azon van, hogy minden tudását és meglátását átadja a játékosoknak, hogy azok jobban játszanak, de az az igazság, hogy nem ettől fognak jobban játszani. Csak az idődet pocsékolod. Tehát ahelyett, hogy egyszerre hat dolgot a fejükhöz vágsz, amit egyből el is felejtenek, válassz ki egyet és beszéljétek meg azt. Például, ha nem tudjuk levédekezni a pick-and-roll támadásokat, akkor megkérdezem,

“na, ezt hogy akarjátok megoldani? Én felrajzoltam valamit meccs előtt, de úgy látszik az nem tetszik, mert nem csináljátok meg, de nem baj, csak  akkor mondjátok meg, hogy ti mit és hogyan szeretnétek.”

Erre mindenki elkezd hümmögni és bólogatni, hogy igazad van, Pop, akkor csináljuk úgy, ahogy megbeszéltük, de most csináljuk rendesen. Tehát úgy gondolom, hogy az időkérések nagyon fontosak, mert egyrészt a játékosok le tudnak kicsit higgadni, másrészt, ha hagyunk teret számukra, akkor a vezérszerepbe is beletanulhatnak.

Célkitűzés

Kismillió könyv szól arról, hogy mennyire fontos világos célokat kitűzni magunk elé, mert csak így érhetünk el sikereket, azonban őszintén mondhatom, hogy nekem soha nem volt konkrét célom egy szezon során sem. Volt, hogy mi nyertük a legtöbb meccset  és mi voltunk egyértelműen a legjobb csapat, de soha nem tűztük ki célul például, hogy nekünk kell megnyerni az alapszakaszt. Ez mindig csak “megtörtént”. A mi céljaink rendkívül egyszerűek és általánosak: mi akarunk lenne a legfelkészültebb és legegészségesebb csapat a ligában a rájátszás kezdetén. Épp ezért sokszor pihentettem például Manut, Timmyt, vagy Tonyt vagy akár mindhármukat, amiért a liga mindig nagyon pipa rám, de fontos, hogy a teljes képet lásd egy szezon során és ne vessz el a részletekben. Számunkra a szezon egy hosszú folyamat és mint minden folyamat, ez is a legalapvetőbb, legegyszerűbb dolgokkal kezdődik az edzőtábor során… nem titkos támadási figurákkal kezdünk, hanem mondjuk felállítunk pár széket és elkezdjük gyakorolni azokat az alapmozdulatokat, amiket 12 éves korában tanul meg az ember. Az újoncok persze néznek, hogy "nehogy már ezzel húzzuk az időt", de fontos, hogy mindenki lássa, hogy egy szezon sok apró építőelemből áll és nem lehet kihagyni vagy átugrani egy lépést sem, ha jó eredményt akar elérni az ember. Ha becsülettel végig járjuk ezt az utat és nem csak a végeredmény lebeg a szemünk előtt, hanem megtaláljuk az örömöt ezekben a kis lépésekben és megleljük a büszkeséget a kitartó munkában, az fejleszti igazán a játékosok jellemét és adja azt az érzést számukra, hogy "igen, megérdemeljük a bajnoki címet", mert sokkal többet és keményebben dolgoztunk, mint bárki más. 

A teljesen videót ezen a linken tekinthetitek meg:

https://www.youtube.com/watch?v=XBZTPtENQCY

Miközben keleten a legjobb csapatok vezetésével kezd kialakulni a szűk felsőházi elit, a nyugati konferencia kiszámíthatatlanabb és zsúfoltabb, mint valaha. A nagyágyúk gyengélkedését kihasználva a Denver Nuggets fél meccsel lemaradva a harmadik helyen áll jelenleg a tabellán, így érdemes megvizsgálni, hogy minek köszönhető a csapat eddigi magabiztos szereplése.

A tavalyi utolsó alapszakasz mérkőzésen a Timberwolves és a Nuggets ki-ki meccset játszott egymással az utolsó rájátszást jelentő, nyolcadik helyért. Azon az összecsapáson a Minnesota bizonyult jobbnak, így őket érte a megtiszteltetés, hogy lendületből zúghattak ki a Houston Rockets ellen az első körben, azóta viszont a két franchise sorsa és a csapatok fejlődése nem is alakulhatott volna eltérőbben: míg Jimmy Butler vezetésével a Minnesota több drámát szolgáltatott idén ősszel, mint az Esmeralda sorozat egy egész évad alatt, addig a Denver a liga egyik legjobb “feelgood” csapatává avanzsált ebben a szezonban.

Támadójáték

A csapat magja még mindig nagyon fiatal, ugyanakkor remekül passzolnak egymás mellé a különböző stílusú és karakterű játékosok: például a rendkívül tehetséges, ám ingadozó teljesítményt nyújtó hátvéd páros, Harris és Murray mellé jól jön a sokat látott szűkszavú veterán, Paul Millsap (13,6 pont/7 lepattanó/2 gólpassz), de ide sorolhatjuk Will Bartont sokoldalú játékával vagy Mason Plumlee-t, akinek vezetésével sikerült rendbe tenni a cseresor védelmét az idei szezonban. Habár a jó kémiának köszönhetően elsősorban csapatként funkcionál jól a Nuggets, nyilvánvaló, hogy a Denver játékának motorja, naprendszerének csillaga, oreós kekszének vanília tölteléke bizony nem valamelyik szuper atletikus amerikai szélső, hanem a szerb “league pass” szenzáció, Nikola Jokic.

[caption id="attachment_204" align="aligncenter" width="680"] Isaiah J. Downing-USA TODAY Sports[/caption]

Amióta a fiatal center a kezdőbe került, a Denver támadásai élményszámba mennek. Mike Malone vezetőedző számára gyorsan egyértelművé vált, hogy a jóllakott napközis külső és a mackónadrág egy igazi kosárlabda zsenit rejt, akinek bizony a kezébe kell adni a labdát és hagyni, hogy szervezze a játékot. Jokic jelenléte a pályán nagyban megkönnyíti a gyűrű felé törő társak dolgát, mivel klasszikus pozíciófogás után a festékből is életveszélyes passzokat osztogat, ám sokszor egészen a hárompontos vonalig húzza ki védőjét, hatalmas teret nyitva ezzel a betörő hátvédeknek. Magasságának köszönhetően könnyedén átlát a védelem fölött és nincs olyan passzsáv, amit ne venne észre vagy olyan passz, amit ne tudna könnyedén kivitelezni.

https://giant.gfycat.com/PessimisticGenerousCockatiel.webm

A jó példa ragadós és egy ilyen típusú “franchise” játékos nem csupán saját számaival és teljesítményével van hatással a csapatra: mindenki önzetlenebb lesz, jár a labda, megvan az extra passz, így nem meglepő, hogy a gólpasszok számát tekintve, a Warriors és a Pelicans után a Denver a 3. helyen áll a ligában (27 AST/GM). Jokic kultúra teremtő játékos, a Denver Nuggets fiatal állománya pedig tökéletes terepnek bizonyul egy ilyen transzcendens játékos számára.

Habár Jokic játékát leginkább a passzkészsége határozza meg, hihetetlen potenciál van benne pontszerzés terén is. Ne tévesszen meg senkit a hanyag elegancia, a könnyed stílus vagy a vajkezű triplák, hiszen Jokic legalább annyira komfortosan érzi magát brusztolás közben a gyűrű környékén is két másik 110 kilós center kollégával a nyakában. Idén a számai valamelyest visszaestek mind mezőnyszázalékát (50-ről 47,5%), mind az átlagát tekintve (18,5-ről 16,5 pont), de ha épp nem felejti el, hogy nem csak azért van a pályán, hogy elzárásokat adjon és helyzetbe hozza társait, tud ő most is 35 és 37 pontos meccseket hozni, ahogy azt láttuk a Phoenix és a Brooklyn ellen.

A ligaelit Toronto ellen például ilyen megmozdulásokkal borzolta a kedélyeket:

https://twitter.com/DefPenHoops/status/1069787328967790593?ref_src=twsrc%5Etfw%7Ctwcamp%5Etweetembed%7Ctwterm%5E1069787328967790593&ref_url=https%3A%2F%2Findex.hu%2Fsport%2Fkosarlabda%2F2018%2F12%2F04%2Fnikola-jokic-denver-nuggets-toronto-raptors-nba%2F

Nyilván nem segít a megfelelő dobómozdulat végrehajtásában, ha a liga legjobb periméter védője péklapát méretű kezével csapkodja az arcod, azonban Jokicot mostanában nem érdeklik az effajta világi dolgok, így sértődötten bevágta a triplát. (Ezen a ponton még Kawhi Leonard arcára is kiült volna egy kisebb fintor, ha az elmúlt hét évben nem Tim Duncan highlight videókon szocializálódik emberünk.)

S ha már támadójáték, említsük meg a csapat legjobb pontszerzőjét, Jamal Murray-t (17,4 pont), aki boldogan vállal el minden Jokic által átengedett (elszalasztott?) dobást és minden mérkőzésen egy új-zélandi rögbijátékos irracionális magabiztosságával fut ki a pályára. A harmadéves hátvéd nincs túl jóban az “advanced” statisztikákkal, hiszen a meglehetősen gyenge, 50 TS%-a ellenére, 16 kísérletével ő emeli rá a legtöbb dobást meccsenként a csapatból, viszont az az álláspont is simán védhető, miszerint az ő személyiségére egyszerűen szükség van a néha passzívvá és visszahúzódóvá váló sztárok mellett.

Egy biztos: Murray játékát és számait nézve a racionális énünk csak rosszallóan hümmög és rázza a fejét, a bennünk élő kosárlabda szurkolót viszont nehéz lecsendesíteni, amikor például a Boston elleni győzelem során a liga egyik legjobb védelméből csinál bohócot 48 pontos karrier csúccsal.  

Védelem

2017/18 DefRTG : 109.9 (23)         2018/19 DefRTG : 104.4 (5.)

2017/18 OPP 3% : 37.8% (30.)      2018/19 OPP 3% : 31.8 % (2.)

A denveri támadójáték eddig is igencsak rendben volt, főleg amióta a szerb klasszis a támadások kinevezett programfelelőse, azonban az elmúlt években rendre a gyenge védekezésen bukott el a playoff szereplés. Idén viszont a játékosoknál mintha egyszerre tekerték volna föl az intenzitást a védő oldalon: mindenki harcol, küzd, kézzel-lábbal aktív és ami a legfontosabb, kommunikál egymással, aminek köszönhetően jelenleg az 4. helyen áll a gárda a védekezési hatékonyságot (DefRTG: 104.3) és óriásit előrelépve 2. helyen a periméter védekezést (OPP 3% : 31,8%) tekintve.

https://www.youtube.com/watch?v=CtjhcHAyicM

A hirtelen javulás kapcsán nem mehetünk el szó nélkül az idei szezon egyik meglepetés embere mellett, hiszen Mason Plumlee védőmunkájára eddig nehéz jelzőket találni. Plumlee a Jusuf Nurkicért kapott csomag részeként került Portlandből a csapathoz és eddig a neve, illetve masszív szerződése hallatán ritkán csettintettek örömükben a denveri szurkolók. Idén azonban a Nuggets centere teljesen egészséges és hihetetlen atletikusságát visszanyerve nagyszerűen koordinálja a cseresor védelmét. Amikor Plumlee a pályán van a csapat DefRTG: 97.7 (csak összehasonlításképpen, a liga első OKC ugyanezen statisztikája 101.4) és hajtós stílusával megtestesít mindent, amitől idén jól működik a Denver védekezése.

Az idei Denver Nuggets játéka messze nem tökéletes és a Golden State feltámadását elnézve talán várat még magára az igazán kiemelkedő eredmény. Azonban, ha sikerül fenntartani az újonnan szerzett stabilitást és intenzitást a védelemben, Jokic megtalálja a kellő egyensúlyt a pontszerzés és a játékszervezés között, illetve Murray egészséges szintre hozza a hatékonyságát és a tripladobását, fényes jövő várhat a csapatra és a Nuggets hosszú évekig az egyik legszimpatikusabb gárdája lehet a ligának.

Mindenkinek megvan a saját dobásformája és stílusa a pályán, így természetesen lehetetlen objektíven eldönteni, hogy melyik a legjobb ezek közül. Különösen esztétikai szempontból nehéz rangsorolni ezeket a mozdulatokat, azonban a sokak által ”szépnek” tartott tempódobás és a hatékonyság sokszor összefügg, így nem meglepő módon ezen a listán is helyet kapott minden idők két legjobb tripladobó játékosa, illetve Michael Jordan (Michael Jordan minden listán helyet kap).

1.Ray Allen

Persze, tudom, ízlések és pofonok, van akinek a pap, van akinek a papné, de megkockáztatom az első helyezettben azért megegyezhetünk: Ray Allen a tempódobás Jedi mestere. Ahogy a ‘60-as években Jimi Hendrix új távlatokat nyitott a zenében és megmutatta, hogy milyen lehetőségek rejlenek az elektromos gitárban, Allen úgy emelte új szintre és tette művészeti formává a tripladobást a kosárlabda pályán.

[caption id="attachment_187" align="aligncenter" width="750"]Brian Babineau/NBAE/Getty Images[/caption]

De mi lehetett a titka? Hát elsősorban a rohadt sok gyakorlás. A rengeteg befektetett munka mellett Allen megszállottan konzisztens a dobásformáját és az ezt megelőző mozdulatsort illetően: nem csak a törzse, hanem az egész teste egy vonalban áll a felugrás pillanatában, ami lehetővé teszi, hogy sokkal könnyebben dolgozza ki és tartsa fenn a dobó mechanizmust és az izommemóriát. Allen általában kikéri magának, ha dobását istenadta tehetségnek tartják, hiszen ahogy ő mondja, “Istennek jobb dolga is van, mint hogy az én tempóimmal foglalkozzon”, ám az vitathatatlan, hogy a tehetségnek is óriási szerepe van a sikerében.

Könnyed, elegáns, hatékony. A dobás két ütemét talán úgy lehetne elképzelni, mint amikor felhúznak és elengednek egy íjat. Miután megkapja a labdát jön is a “dip”, azaz leviszi szinte egészen a csípője alá, hogy onnan visszaemelve jó ritmusból tudja eldobni azt. Érdekes megfigyelni, hogy milyen magasra ugrik és hogy a dobását csak akkor indítja el, amikor elérte a legmagasabb pontot a levegőben, így ez a mozdulat már sokkal dinamikusabb.

Itt már aztán repülhetnek a védők, sörös poharak, székek, Allen minden külső zaj és zavaró tényező ellenére ugyanúgy hajtja végre az összes dobását. A tömött, zajos aréna pedig egy pillanatra lelassul, elcsendesedik és a dobás erejéig Allen személyes komfortzónájává változik.

2. Michael Jordan

Jordanről bármit írni nagyjából olyan, mint azt ecsetelni, hogy Freddie Mercury-nak jó hangja volt, azonban mint minden kosárlabdával kapcsolatos lista esetében, minden idők legjobbja itt is megkerülhetetlen. Ray Allennel ellentétben Jordan soha nem a tripláiról volt híres. Az ő fő erőssége a mai NBA-ben szitokszónak számító középtávoli volt, illetve a totálisan levédekezhetetlen fadeaway dobás, amivel még 40 évesen is rutinból gázolt a vállalkozó szellemű fiatal védők lelkébe.

[caption id="attachment_189" align="aligncenter" width="1280"]Photo By Nathaniel S. Butler/NBAE via Getty Images[/caption]

Ha Jordanről beszélünk gyakran kapásból a büntetővonalról indított zsákolásai jutnak eszünkbe, így könnyen elfelejthetjük, hogy mennyire erős és stabil kosárlabda alapokkal rendelkezett. Jordan dobásának lényegét az atletikussága, az előbb említett betonbiztos alapok, illetve az óriási kezei határozzák meg, amelyekkel különösen biztos kitámasztást tudott adni a labdának. Van abban valami fenséges, ahogy ő dob: semmi kapkodás vagy felesleges mozdulat, csak végig kontroll alatt tartott, tökéletesen kivezetett dobás.

A kulcs nem meglepő módon nála is a tudatosság és a végletekig konzisztens dobómozdulat: nem számít, hogy a dobás és a szituáció mennyire kiszorított és nehéz, Jordan rendre megtalálta kéztartásában a 3x90 fokos szöget, amit a legkényelmesebbnek érzett a dobás kivitelezéséhez (a karja a testéhez képest, az alkarja a felkarhoz képest, illetve a kézfej az alkarhoz képest is derékszögben áll, mintha csak megrajzolták volna).

3. Stephen Curry

Ha már új távlatokról beszélünk, gondolta volna valaki pár évvel ezelőtt, hogy egy meccs közben 10 méterről elengedett tripla nem eredményez instant kispadozást? Ha csak egy dobást nézel meg ma, akkor az legyen Curry meccsnyerő triplája Thunder ellen, amikor 4 másodperccel a dudaszó előtt időkérést, meg mindenféle figurát sutba dobva, olyan természetességgel zúdítja be a kosárba a labdát, mint ahogy más a reggeli kávét.

[caption id="attachment_190" align="aligncenter" width="650"]Jesse D. Garrabrant/Getty Images[/caption]

Na, de álmélkodás helyett kanyarodjunk vissza inkább Curry dobásainak esztétikai értékére, hiszen itt is van mit csodálni. Steph dobását szinte lehetetlen különválasztani a labdavezetésétől és egyéb mozdulataitól a pályán (habár zseniális catch-and-shoot dobó is), hiszen annyira egyben van az egész és magától értetődőnek tűnik minden. Hol ér véget a játékos, hol kezdődik a labda?

Allen-nel ellentétben nem az ugrása csúcsán dobja el a labdát, hanem ugrás közben (gyakran még el sem emelkedik a földről, amikor elhagyja kezét a labda), így nincs “set point”, azaz az egész dobás egy folytonos, könnyed mozdulat. Azonban ami megkülönbözteti technikáját a többi játékostól, az a gyorsaság, hiszen átlagosan 0,1 mp-el engedi el hamarabb a labdát még a legjobb dobókhoz képest is, ami pont elég ahhoz, hogy egy átlagos védőnek esélye se legyen lereagálnia a mozdulatát. Ennek az együtemű dobásformának köszönhetően a lábából induló minden energiáját a dobómozdulatba vezetheti, így sokkal nagyobb távolságból is ugyanolyan energiabefektetéssel tud tüzelni.

Ez a jövő? Lehetséges. Curry dobása egyszerre tűnik úttörőnek, ugyanakkor megismételhetetlenül egyedinek is. A mozdulat szépsége és könnyedsége pedig minden bizonnyal épp ebben rejlik.

+1 Joakim Noah

Ha a legszebb dobóformákról és mozdulatokról beszélünk, sokunknak egyből a fent említett legendák és azok ikonikus dobásai jutnak eszébe. De valóságosak ezek? Reális az hogy Ray Allen az NBA nagydöntő hatodik meccsén, az elképzelhető legnagyobb nyomás alatt is egy gazella könnyedségével szökken ki a hárompontos vonal mögé, hogy aztán egy stadiont robbantson fel a sikeres dobásával? Hol van ezekben a mozdulatokban maga a lélek, hogy reprezentál ez bennünket embereket, csapzottan a mindennapokban?

Ezzel szemben Joakim mester alulról indított, mellből meglőtt pimasz tempóival mindenki könnyen tud azonosulni: az ellenőr, a fáradt tanítónő, az előadásra siető diák, és még sorolhatnám.  Ezekben a dobásokban benne van az összes reggeli kapkodás közben elejtett “bazdmeg”, kiszakadt bevásárlószatyor, pocsolyából ránk fröccsent sár, buszon visító csecsemő, az első randi esetlensége és benne vagyunk mi, mindannyian a szorongásainkkal, félelmeinkkel és örömünkkel.

A mester távollétében DeAndre Jordan próbálta egy palóc hagyományőrző lelkesedésével életben tartani a mítoszt, de mint azt a remake filmek példáiból is tudjuk, a koppintás ritkán üti meg az eredeti mű színvonalát.   

Jó hír a naturalista dobásformák szerelmeseinek, hogy a jelek szerint Noah megegyezett a Memphis Grizzles csapatával, így még ebben az idényben láthatjuk a pályán. Várunk vissza Mester!

Ajánlott YouTube csatornák:

ShotMechanics

Scot Shot Basketball

BBALLBREAKDOWN

Az idei szezon tele van meglepetésekkel és fordulatokkal, de most ahelyett, hogy egyes csapatok vagy játékosok gyengébb formáját elemeznénk, nézzük azokat, akik villámrajtot vettek októberben és azóta is váratlanul jól teljesítenek.

G: Derrick Rose

G: Zach LaVine

C: Javale McGee

F: Serge Ibaka

F: Caris LeVert

Caris LeVert 

A lista összeállításakor próbáltam kerülni a fiatal tehetségeket, akiktől nem meglepő, hanem elvárható a fejlődés, azonban LeVert teljesítménye mellett nehéz szó nélkül elmenni. Hiába van a csapatban egy egykori második helyen választott irányító (Russel), LaVertnek sikerült leginkább vezérré válni és kitűnni a hajtós, szimpatikus, ám igen átlagos játékosokból álló csapatból.

A fiatal, erős és rendkívül agilis kiscsatár 18.2 pontjával és 48%-os mezőnyszázalékával szintet lépett pontszerzésben és hatékonyságban is (előző szezonban 12.1 pont és 43.5%), de ami igazán fontos, hogy szoros helyzetben rendre hozzákerül a labda és ezeket a szituációkat meglepő magabiztossággal kezeli. Elég például a Knicks vagy a Nuggets elleni győztes kosaraira gondolnunk:

https://twitter.com/brooklynnets/status/1061115490603417600

Sajnos november közepén elszenvedett borzalmas sérülése véget vetett a szezonjának - és valószínűleg a Nets ígéretes menetelésének is - de szerencsére a csapat közleménye szerint a sérülés nem olyan súlyos, mint amilyennek a pályán látszott, így műtétre nem lesz szükség. Ha sikerül jó formába lendülnie a visszatérés után, minden bizonnyal nem csak a jelenlegi Brooklynnak, de egy komolyabb álmokat dédelgető csapatnak főszereplője is lehet majd LeVert.

Serge Ibaka

Ibaka leginkább egy elképesztően atletikus, védekező felfogású erőcsatárként tette le névjegyét a ligában, aki tökéletesen illeszkedett a labdaigényes támadó játékosokhoz. Ahogy a csapat és a liga alakult Ibaka körül, úgy kellett neki is alakítani a játékán, így az óriási blokkok mellett, először középtávolikat, majd hárompontosokat kezdett el dobálni… több-kevesebb sikerrel. Amikor atletikus képességei és rugói kopásnak indultak, illetve a sikeres csapatok rendszerének egyre fontosabb részévé vált a small ball felállás, egyre többször merült fel a kérdés, miért is nem játszik Ibaka ötös poszton?

Tavaly úgy tűnt, hogy ez lehet az az év, amikor végre révbe ér a Raptors. A tökéletes alapszakasz után azonban jött Lebron (megint) és szisztematikusan lerombolt mindent, amit északon Lowry, Derozan, meg a többiek összebarkácsoltak az év során. Ibakát szinte lehetetlen volt pályán tartani a rövidre sikerült párharc meccsein, nem találta a helyét sem a védő, sem a támadó oldalon és úgy tűnt, már közel sem az a játékos, aki fontos szerepet játszhat egy bajnoki címre hajtó csapatban.

A 0-4-es blama után a Toronto köszönte szépen a munkát Casey-nek, az új edző, Nick Nurse pedig egy merész ötlettel állt elő… srácok, mi lenne ha Ibakát centerként játszatnánk?

https://youtu.be/EzIutZkmS7Q

Nos, az ötlet bevált. Idén Ibaka karrierje legjobb PER mutatóját hozza (23.2), 5 ponttal többet átlagol meccsenként (17,1 pont), mint tavaly, és teszi ezt úgy, hogy közben a hatékonyságát is növelte 48-ról 56%-ra. Néhány esetben még a center poszton is ki tudja használni testi erejét és dominál a festékben, pl. a Lakers ellen, de valószínűleg az is jót tesz testi-lelki egészségének, hogy nem kell annyit a periméteren rohangálnia és a villámléptű hátvédeken besegítenie. Ibaka már nem a védelem fő pillére, de új szerepében sikerült újrakalibrálni játékát, így nagyban hozzájárul a Toronto jelenlegi 16-4-es mutatóhoz, ami nem csak keleten, hanem az egész ligát figyelembe véve is a legjobbnak számít.

Javale McGee

Pár éve már a Shaq-kel történt csörtéje is jelezte, hogy McGee bizony elkezdte komolyan venni magát és valószínűleg ez a legjobb dolog, ami történhetett a karrierjével. A Golden State Warriors-nél töltött két ösztöndíjas év alatt rengeteget fejlődött a játékintelligenciája és megmutatta, milyen hasznos tud lenni, ha megfelelő rendszerben kosarazhat. A rendszer Los Angelesben is adott, hiszen Lebron, Ball és Rondo is gondolkodás nélkül szórja felé az alley-oop passzokat, így könnyedén hoz karrier számokat támadásban (13.2 pont), de ahol igazán nagyot megy McGee az a védekezés. Meccsenként közel 3 blokkot átlagol (2.7) és hihetetlen +3.6 DBPM mutatója messze kiemelkedik a csapatból.

[caption id="attachment_178" align="aligncenter" width="940"] (AP Photo/Kelvin Kuo)[/caption]

McGee nyúlánk alkatával és atletikus képességeivel remekül illeszkedik a fiatal, tempós, rengeteg futásra építő los angeles-i csapatba. Néha a nagydarab, "old school" centerek ellen láthatóan szenved a gyűrű környékén, (az eredeti terv szerint Kuzma többet játszott volna ötös poszton, azonban gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy őt centerként játszatni nagyjából olyan, mint csecsemőt dobni egy folyóba és arra várni, hogy vajon túléli-e) így Tyson Chandler érkezése minden bizonnyal nagy terhet vesz majd le McGee válláról is.

Az egykori "mókamester" már nem nevetség tárgya és amit látunk Javale McGee-től idén, az nem a szerencse, hanem rengeteg munka és tanulási folyamat eredménye.

Tom Thibodeau

"So this is it. You’re gone. I’m sorry for taking so long to wrap it up, but I believed we could figure out something to keep us together and save this relationship. I understand your concerns, but you caught me off guard with all this drama… I thought we were okay, I thought we were good. When people ask me, who’s the best player in the world, you are the first coming to my mind. Eventually, I say it’s Lebron, but you truly embody the player that I would imagine as my go-to-guy.

[caption id="attachment_161" align="aligncenter" width="1296"] Image via ESPN[/caption]

Remember the good old times, when I yelled at you in practice, you yelled back at me, then we yelled together at Wiggins and Towns? The dynamic duo, Thibs and Jimmy against the world... !

I thought it's meant to last forever.

C’mon, Jimbo, the kids need you, you said it yourself!

Some say I should just accept it and move on… but what if I don’t want to move on? What if not only the kids, but I also need you? What if I’m just a voice on the courtside yelling “ice” without you?

Never mind. Probably, now you’re at a local club in Philly, eating your stupid cheesesteak sandwich and checking out hot chicks. I know we went through this before and you’re not ready for a long-term relationship, but please do me a favour and promise me something. If anything goes wrong between you and Joel or Ben, you’ll text me right away. I’m here to trade for you, man. I’m here to trade anybody for you anytime.

Hey, if you don’t like Minneapolis, maybe we could start over on another team! How about New York?

Don’t say a word now, just think about it. Please."

Andrew Wiggins

"Let me put it straight. When I said in the media that our partnership was positive and you’re someone that I want to be on my side when I’m going to a battle, I meant the total opposite.

First of all, I'm not much of a fighter so I don’t go to any battle. Secondly, I think that playing with you was a disaster even if we made the playoff (to lose in the first round.) I just wanted to be clear on this one and not to complicate our relationship by praising you or saying nice things about each other.

[caption id="attachment_160" align="aligncenter" width="680"] Image via Getty/Tim Warner[/caption]

Nevertheless, I’ve got to thank you for one thing… As you may know (and I’m sure you know, however, you’ve never asked me about it), I was drafted as the Nr. 1 pick, but the Cavs traded me here without giving me a chance to show what I can do. No question, they gave up on me. Of course, they won the championship in ‘16 so sometimes I’ve felt a little bit down and pissed off because of that. Last season, I finally realized how lucky I was when they picked poor Kevin over me! Jeez, can you imagine how fucked up it could be to play with Lebron? Or should I say, under Lebron? You know what I mean. That guy is a freakin’ dictator and seems even a bigger dick than you, which is truly amazing. Thanks again!

Oh, and good luck with the other two “shooting” guard on the 76ers, haha."

Tyus Jones

"Hey, thanks for the private jet, Jimmy, it was awesome! Much appreciated!"

Karl Anthony Towns

"To tell the truth, I never liked you. Not even the first time when you walked into our gym with that big, annoying smile on your face, like a new sheriff or something. Everyone was excited, lost their mind and shouted things, like “That's it!”, “Nothing can stop this team!”.

Except for me... I knew this year was going to suck. Although, there is one thing I can’t understand, Jim... Who do you think you are? What do you mean exactly when you say that you’re a winner? The winner of what? What is that ultra special accomplishment that you are so incredibly proud of? Don’t tell me that it is your second round playoff exit in the East, because I’m not buying it. It has to be something else, but I can’t figure out what it could be.

Anyway, we’ve played one game since you left and we won so apparently we don’t really need you that much after all. What’s your take on that, buddy?"