DeMar Derozan nem dob triplát

Derozan példaképei, mint Michael Jordan vagy Kobe Bryant a középtávoli és a fadeaway dobások mesterei voltak, így nem meglepő, hogy a fiatal DeMar is ez alapján alakította játékát. Gyorsindítás utáni pull-up tripla? "Kibogozhatatlan szójáték." Míg újonc idényében gyakorlatilag nem létezett kinti dobása (0.2), később évről évre gyarapította a tripla kísérleteinek számát. Sőt, a tavalyi szezon során már magához képest igazi “volume” dobónak számított és 3.6 hármast emelt rá meccsenként karriercsúcs hatékonysággal (31%). Szezon előtt és közben különféle cikkek láttak napvilágot, miszerint keményen dolgozik a kinti dobásain, de a nyilatkozatokat hallgatva és olvasva, számomra már akkor is úgy tűnt, mintha mindenki más, a média, a szurkolók, és az edzői stáb is lelkesebb lett volna a fejlődés miatt, mint maga az érintett. A történet kezdett arra hajazni, mint amikor a művészlelkű tinédzsernek kiadják az ukázt otthon, hogy ideje valami rendes szakmát tanulnia és az a festészetet, valamint experimentális jazz zenekarát feladva beiratkozik a számviteli főiskolára.

Na, de jött Popovich és a Leonard-Derozan cserét követően gyorsan helyre rakta az univerzum rendjét. A san antonio-i játékrendszer egészen különleges abban az értelemben, hogy egy bevett séma helyett mindig az aktuális játékosok erősségeire épít és sztárjainak tehetségét próbálja maximalizálni. Ennek megfelelően Derozan játékából szinte teljesen eltűnt idén a tripla (0.8 3PA) és LaMarcus Aldridge-dzsal karöltve minden eddiginél nagyobb lelkesedéssel szórja rá a középtávolikat estéről estére. (Marc Gasol vagy Brook Lopez példáiból kiindulva érdekes abba is belegondolni egyébként, hogy egy ilyen jókezű magasembernek, mint Aldridge, hogy változott volna a játéka, ha mondjuk Fizdale vagy D'Antoni alatt játszik).

Lonzo Ball nem dob büntetőt

Teljesen kilátástalannak lenni a büntetővonalról általában fakezű magasemberek privilégiuma az NBA-ben, habár mindig akad pár hátvéd, aki színesíti ezen statisztikai táblázat alsó felét. A Lakers fiatal irányítója, Ball remek mentorra akadt idén Rajon Rondo személyében, de arra valószínűleg senki nem számított, hogy a tavalyi újonc idényében összehajigált meccsenkénti 1.4 büntető kísérletét és 45 FT%-os átlagát alul lehet még múlni. Sikerült! Lonzo idén gyakorlatilag egyetlen egyszer állhat a vonalra mérkőzésenként (1.1 FTA) és mindössze 42%-kal érvényesíti a kísérleteit, de ilyen kicsi minta mellett egyáltalán érdemes kiszámolni a százalékot?

Ball stílusa messze nem olyan labdadomináns mint más hátvédeké, dinamikus passzok jellemzik, (szinte túlságosan is) egó-mentes a játéka, James mellett pedig kevesebb betörési kísérletre van szüksége, szóval a botrányos statisztikát pár dolog azért árnyalja, de Ball-t egyik sem menti fel. Emellett beszélhetünk persze arról, hogy a pontszerzésen kívül hányféleképpen lehet még befolyásolni a játékot, illetve a védő oldalon mennyit hoz Ball, de egy 1/2-es játékostól nehezen magyarázhatóak a 0 pontos betlik. Lonzo közel 2 méter magas, pozíciójához képest tehát bőven nagynak számít, gyors, atletikus, tehát minimum elvárható lenne, hogy ilyenfajta nyomást helyezzen a védelemre, ha már a kinti és középtávoli dobásai nem hozzák zavarba az ellenfél védőit...

Monte Morris nem adja el a labdát

A Denvernek Jokic mellett igazából nincs szüksége klasszikus értelemben vett kezdő irányítóra, azonban a megbízható csere játékmester igencsak hiánycikk volt a csapat háza táján az utóbbi években. Persze honnan máshonnan jöhetne a megváltás e tekintetben, mint a 2017-es draft végén, az 51. helyén (!) elhappolt fiatal hátvédtől, Monte Morristól?

Morrist nem lehet látványos játékkal vagy showtime stílussal vádolni, azonban kétségtelen, hogy veteránokat idéző magabiztossággal játszik, szinte hiba nélkül.

https://www.youtube.com/watch?v=SZ8Xc9ETqoU

Második szezonjában a min. 3.5 gólpasszt átlagoló hátvédek közül Tyus Jones mellett Morris szállítja a legjobb AST/TO mutatót (5.76) és a meccseit kevesebb mint egy eladott labdával (0.7) hozza le. Habár jelenleg kisebb hullámvölgyben van a fiatal spíler, a szezon első felében Mason Plumlee-val igazi dinamikus duót idéző kémiát sikerült összepakolniuk, legyen szó alley-oop passzokról vagy kettő-kettő utáni helyzetekről, és ha sikerül visszanyernie a kezdeti produkcióját és impactjét, komoly hasznára lehet a Nuggets-nek a rájátszásban.

Evan Turner szerepében… Gordon Hayward.

A Boston Celtics idei szezonjáról könyvet lehetne írni azt elemezve, hogy mi és miért nem működik, hová tűnt a csapat kémia, Jayson Tatum triplái, és úgy általában véve a győzelemhez szükséges tűz, de ha valamire számítani lehetett a szezon előtt, az Gordon Hayward nehézkes formába lendülése volt egy teljes idény kihagyás után. Az év eleji felemás eredmények láttán Stevens egy kicsit megkavarta a rotációt, így november közepétől kezdve Hayward a kezdőkre nehezedő nyomás nélkül, viszont egy “License to Make Freaking Plays” kitűzővel a nyakában lép pályára… a kispadról. A 2017-ben szerződtetett sztár jelenlegi formáját és állapotát mérlegelve Stevens valószínűleg tudatosan nyúlt egy már bevett sémához és szerepkörhöz, amelyet a 2015/16-os idényben Evan Turner-nek szánt, hiszen Hayward szinte pontosan olyan statisztikákat hoz idén, mint három évvel ezelőtt Turner.

(2018/19) Hayward

11.1 PTS / 4.7 TRB / 3.6 AST

(2015/16) Turner    

10.5 PTS / 4.9 TRB / 4.4 AST