Mi lenne, ha Eric Clapton-t, Keith Richards-ot, Mitch Mitchell-t (The Jimi Hendrix Experience), John Lennon-t feltennénk a színpadra, és eljátszanának egy Beatles dalt? Szinte napra pontosan ötven éve, 1968. december 11-én zajlott le a Rolling Stones Rock n’ roll Cirkusza című TV műsor felvétele, amiben olyan zenészek tették tiszteletüket, mint Jethro Tull, a Taj Mahal, a The Who, illetve a fent említett urakból álló rögtönzött formáció, a The Dirty Mac. Az egész estés produkció eredetileg a BBC csatornán került volna adásba, azonban a show vezetője, Mick Jagger olyan silánynak ítélte a fellépés minőségét, hogy úgy döntött, a felvétel nem kerülhet ki a nyilvánosság elé. Pár évvel később, valószínűleg egy kis anyagi megfontolás után, 1994-ben albumon, majd 2004-ben DVD-n is kiadták a felvetelt.
https://youtu.be/fj4aJ8R0k2Y
Jagger döntése mögött egyszerűen az állt, hogy az est főszereplője, a Rolling Stones akkoriban elég rossz formában volt, hiszen a csapat billentyűse, Brian Jones fél lábbal már kint volt a zenekarból, így a fellépésük elég laposra sikerült. Továbbá az átállások és a technikai problémák miatt a 11-én elkezdett show felvétele egészen másnap hajnalig húzodott, ami azt eredményezte, hogy a wembley-beli stúdióban a publikum lelkesedése hanyatlani kezdett, a zenészek pedig a 30 km-es körzetben fellelhető összes drogot elfogyasztották. Az este során akadt pár jól sikerült “mini-koncert”, azonban a show-t az összeverbuvált szuper-formáció, a The Dirty Mac vitte el, amely két dalt adott elő: a Yer Blues című számot (The Beatles; White Album), illetve egy instrumentális blues jam-et, Yoko Ono és Ivry Gitlis hegedűművész közreműködésével, ami sajnos annyira szörnyű lett, hogy a végtelennek tűnő performanszt minden jóérzésű zenebarát azóta is a tudatalattijába próbálja száműzni. Lennon japán csajának különleges tehetsége volt hozzá, hogy a legnagyobb zenészek is fakezű hobbigitárosnak tűnjenek mellette és ékes példája annak, hogy a szerelem nemcsak vak, hanem meglehetősen süket is.
Ha több nagyszerű zenész áll össze a színpadon, fennáll a veszélye, hogy hakniba fullad a történet a nemtörődömség, a próba hiánya, illetve az össze nem illő stílusok miatt, azonban a Yer Blues minden hátráltató tényező ellenére szenzációsan sikerült. Keith jól hozza a basszust, Clapton pár hónapja zárta le a Cream zenekaros korszakát és bárkivel szívesen összeállt örömzenélni, Mitch Mitchell stabil a doboknál, de a banda sztárja egyértelműen Lennon volt. A felvételt elnézve az embernek könnyen az az érzése támad, hogy akármennyi legendát Lennon köré pakolhatnánk a színpadon, olyan karizmája és hangja van, hogy nem lehet kérdés ki a frontember.
A történet szépsége, hogy habár tényleg bárkit kiemelhetnénk a zenekarból, a Yer Blues nem azért volt nagyszerű, mert mindenki egyénileg csillogtatta tudását, hanem mert bandaként adták elő. Ha csak öt perce is, de ízelítőt kaptunk abból, hogy milyen lenne, ha a pályájuk elején (vagy csúcsán) járó legendák valóban zenekarként álltak volna össze
