Évekig voltunk a liga felmosórongya, mi több az elrettentő példa számos feltörekvő csapat számára, ami rendben is van, de végignézni, ahogy a mi pickkeinkből húzza ki a Boston Tatumot és Brown-t, na az jobban mellbe vágott, mint Slash-t a pacemakere egy tisztességesen átmulatott éjszaka után.

Miután épp kimásztunk a kollektív apátiából és depresszióból azt követően, hogy kedvenc unatkozó orosz milliárdosunk egy cserével hat évet vágott ki a franchise életéből az ablakon, gondoltam én, hogy nem lesz mostantól tökéletes hepilila minden a Barclays Center folyosóján. Kosárlabda őrült nagyapám mindig azt tanította, hogy az élet nem üres saroktriplák és felhőtlen törölköző lengetés véget nem érő sorozata, de arra nem számítottam, hogy a tavalyi feelgood szezon után ilyen hamar csap minket arcon az új sztárjátékosunk körül keringő szarcunami… ne haragudj, nem szoktam káromkodni, de egy tönkrement házassággal, elvonóval, meg két év alatt összeszedett 123 vereséggel a hátam mögött néha kibukhat belőlem az igazság, nem igaz? 

Szóval a nagy örömködés közepette az általános rossz közérzet és szorongás akkor kapott el újra, amikor az országos média arról kezdett sustorogni, hogy a nagyszerű boston-i kaland után Kyrie a nyáron New Yorkba, azon belül is Brooklynba tenné át a székhelyét. Mire kettőt pislogtam, jött az Instagram bomba és már be is mutatta a csapat a három új igazolást, a Durant-Irving-DeAndre Jordan dinamikus (?) triót, én meg álltam a TV előtt ideges vigyorral az arcomon, mint egy gyerek, aki nem tudja eldönteni, hogy örüljön-e a karácsonyra kapott német tankönyvnek vagy se. Nem akarok álszent lenni, meg arról papolni, hogy mennyire undok dolog megszerezni a liga tizenöt legjobb játékosából kettőt, csak azt akarom mondani, hogy ha már van erre lehetőség, meg cap space, akkor inkább egy egészen más duót választanék. Ennyi. Mindegy, úgy döntöttem, bizakodó leszek; miért ne lehetne, hogy épp a mi öröm-kosárlabdánkban találja meg korunk legtehetségesebb labdazsonglőre a boldogságát? Miért ne találkozhatna az általa képviselt mozgásba oltott utcai költészet könnyed szépsége, a mi csapatépítési filozófiánkkal és öltözői hangulatunkkal? Miért ne klappolhatna csak úgy egyszerűen minden?

Miközben Irving egy sérülés miatt hét hét kihagyásra kényszerült, és a szezon feléhez érve eljutottunk oda, hogy a Nets mérlege jobb nélküle, mint vele. Nem is ez a baj, vagyis baj, de nem a legnagyobb, hiszen jó box score szezont fut egyénileg, a hatékonyságot leszámítva karrier számokat hoz minden tekintetben, azonban a tavalyi felszabadult, egymásért játszó gárdának már csak halvány emléke lebeg a városban, a médiát pedig ellepték a negatív kommentek, odaszólások, illetve az ezek utáni üres és frusztráló magyarázkodások. Egyik nap azt ecseteli, hogy hány emberrel kellene még erősítenünk a nyár folyamán, hogy a következő szintre lépjünk, majd arról papol, hogy ő könyörtelen tökéletességet követel meg magától és a csapattársaktól is, akinek pedig ez a stílus nem fekszik, az menjen a fenébe, nem tagja az együttesnek. Hova tovább, legutóbb az előző kommentjeire reagálva egész egyszerűen Martin Luther Kinghez hasonlította magát Irving, mondván, hogy MLK-t is meghurcolták, amikor a békéről és a társadalmi egyenlőségről szónokolt, de Kyrie nem átallott más fontos vezetőket is említeni a történelemből, akiket számos támadás ért, amiért kiálltak egy jó ügy érdekében. Ezen a ponton nem a szorongás, hanem a mélyről jövő hányinger fog el, de ez biztos az én problémám, túl érzékeny vagyok ilyen ügyekben. “Tetszik, nem tetszik, egy olyan társadalomban élünk, ahol hiába  viszel véghez nagyszerű dolgokat, akkor is rengeteg támadás fog érni.” - fejezte be Irving elérzékenyülten a mondandóját, és ha valami, akkor ez az analógia, illetve Martin Luther hasonlat remekül jellemzi a liga bölcsének gondolkodásmódját.  

Na mindegy, nem untatlak itt tovább ezekkel a hülyeségekkel, majd jövőre jön Durant, összeszokik a csapat, csak legyen még minek összeszoknia addigra. Azt hiszem, hozok még egy sört.

Te mit is mondtál kinek szurkolsz, a Minnesotának? Uh, haver, akkor van neked is bajod, akarsz róla beszélni?

A Heat LeBron James 2014-es távozása óta nem kezdte ilyen jól az idényt, és lassan kijelenthetjük, hogy a fiatal gárda már most, egy fél idény alatt kinőtt a szimpatikus feelgood csapat szerepből. Habár a nagyszerű szezoneleji védekezésből nem sokat látunk jelenleg (december végére egészen a középmezőnybe csúszott vissza a Heat a védekezési hatékonyságot tekintve), a szoros meccsek megnyerésével és a masszív 27-12-es győzelmi mutatóval a csapat abszolút megvetette a lábát a keleti élbolyban. Adebayo szintlépése, Jimmy Butler vezérszerepe, vagy a támadójáték drasztikus feljavulása (a tavalyi 26. helyről / 106.7 OffRTG --> idén a 8. helyen / 110.9 OffRTG) mind megérne pár gondolatot, azonban most inkább a Miami védekezésének egyik érdekességét, a 2-3-as zóna védekezést szeretném megvizsgálni.   

A modern NBA labdajáratásra és kinti dobásokra épülő, space and pace korában a zónázás nem nevezhető a leghatékonyabb vagy legkedveltebb védekezési formának. Agilis betörésekkel és gyors passzokkal viszonylag könnyedén üres dobóhelyzetetek alakíthat ki a támadó csapat, majd ezek értékesítése a mérkőzés legkönnyebb pontjait eredményezheti számukra. Ennek ellenére bizonyos helyzetekben a mai napig hasznos lehet ez a fajta védekezési struktúra, hiszen teljesen felboríthatja a mérkőzés addigi menetét, illetve a támadó együttes jól bejáratott szisztémáját. Az elmúlt évekhez hasonlóan a Miami Heat idén is élen jár a 2-3-as zóna használatának gyakoriságát, illetve hatékonyságát tekintve, hiszen Spoelstra mester nem szívbajos akár huzamosabb ideig is “zónában” hagyni játékosait, kizökkentve ezzel a mérkőzés ritmusából az ellenfél támadóit (Philadelphia 76ers), vagy vállalhatatlan dobóformába kergetni azokat (Toronto Raptors).

Míg a Sixers elleni idei első (vesztes) mérkőzésen mindössze egyetlen egy támadásnál alkalmazta ezt a védekezést, addig a december végi 108-104-re megnyert visszavágón már a mérkőzés 40%-ban zónázott a Heat. Általában ennek a struktúrának az elsődleges célja, hogy a passzsávok lezárásával a kis USG%-kal rendelkező játékosokat is döntési helyzetbe hozza, így nem meglepő, hogy a támadás sokszor lelassul, esetlenné válik. Azonban a Sixers ellen a fő szempont az, hogy minél jobban hatástalanítsák Embiid testi fölényét a festékben, illetve megnehezítsék a labda eljuttatását a kameruni óriáshoz.

Ez rendre sikerült is, hiszen mire Embiid megkapja a labdát, már kevesebb mint nyolc másodperc maradt az órán, és három Heat játékossal kell egyszerre megküzdenie, távol a gyűrűtől, aminek egy gyenge fadeaway dobás a vége.

A zónázás sokszor felborítja az ellenfél jól bejáratott támadó arzenálját, olyan játékosokat is döntéshelyzetbe hoz, akik nincsenek ehhez hozzászokva, és még ha egy jó dobóhelyzetet is sikerül a támadás végén kialakítani, az odáig vezető út teljesen kibillenti az ellenfelet a komfortzónájából.

A Heat rotációjának egyik fő jellegzetessége, hogy hajszálpontosan segítenek be egymásnak a perimétert és a festéket védő szélsők. Amikor az ellenfél játékosa a szélen kapja meg a labdát, akkor a hátsó szélső védő először felveszi ezt az embert, majd amikor a hátvéd megérkezik, fokozatosan visszazár.

A triplavonalon álló VanFleet-re először Herro érkezik besegíteni, majd amikor Butler felveszi az emberét, Herro a passzsáv lezárásával hátrálni kezd és visszarendeződik az alapvonal felé. Ezekkel az egyszerűnek tűnő, ám tökéletesen kivitelezett besegítésekkel akadályozza meg a Miami, hogy könnyű hárompontosakat dobáljon az ellenfél. Sőt, a bedobások után is hatékonyon használja a Heat a zónázást, hiszen ebben a felállásban szinte minden védőjátékos a festék közelében helyezkedik el, így elveszik az előre felrajzolt könnyű kosarak lehetőségét.

Habár az Heat periméter játékosai nem sűrűn akadnak fenn zónázás közben az elzárásokon, a megfelelő helyen kivitelezett pick-and-roll játékok esetében igen nehéz helyzetbe kerül a periméter védő, hiszen gyors döntést kell hoznia: a labdavezető játékosra segít be vagy a triplavonalon álló csapattársra. Bárhogy is dönt, vagy egy üres hárompontos vagy egy szabad út nyílik a gyűrű felé. A Miami zónázása közben megfigyelhető, hogy a betörések után rendre besegít a saroktriplát védő szélső, (azzal számolnak, hogy elég atletikusak és gyorsak a visszazáráshoz) így egy pontos passzal könnyű, üres triplahelyzet alakul ki, amit jó százalékkal ki is használnak az ellenfelek. A Sixers nem tudta időben feltörni ezt a védekezést, így mire Simmons és Embiid elkezdtek hatékony figurákat játszani a felállt 2-3 ellen, addigra már nem volt elég idő visszatérni a meccsbe. Ezzel szemben a Raptors a saját, botrányosan rossz dobóformájával tartotta zónában a Heat-et szinte az egész mérkőzésen, miután képtelenek voltak kintről a gyűrűbe találni (6/42 triplából, ami 14,3 3P%-nak felel meg). 

A 2-3-as zóna védekezés soha nem lesz az NBA elsődleges védekezési formája, de hatékony és pontos alkalmazása megtörheti az ellenfél támadásának lendületét, valamint ritmusát. Rangadókon, mint például a Sixers és a Raptors ellen, természetesen már az alapszakasz mérkőzéseknek is nagy tétje van, azonban nem lenne meglepő, ha a Miami a playoffban is elővenné hosszabb vagy rövidebb időre a zónázást. A rájátszásban már minden labdabirtoklásnak és pontnak óriási jelentősége van, így akár egy pár sikeresen levédekezett akció jelentheti a különbséget győzelem és vereség között. 

Mi az, tetszik a James-AD páros, mi? Jó reggelente végignézni a box score számokat, meg hogy idén eltartott kisujjal lehet böngészni a védekezési hatékonysági rangsort? Naná. De nem volt ám ez mindig így, elhiheted...

Az egész ott kezdődött, hogy 2012 nyarán megszereztük a nagy halat, Dwight Howardot. Igen, ne nézz így rám, akkor bizony ez ment szenzációba, nem a Kyrie Irvingek, meg Kemba Walkerek, hanem egy igazi back-to-the-basket center, aki Wilt Chamberlain videókon aludt el esténként és úgy tolta magába a protein shaket, mintha a szerződése csak erre szólna. Összeállt a Nagy Hármas vele, az előző évtized egyik legjobb irányítójával, valamint Michael Jordan második eljövetelével, én meg úgy kapkodtam izgalmamban a levegőt a szezon első meccse előtt, mint a nászéjszakám óta talán még soha. Itt ültem akkor is ezen a szent helyen, Courtney is megmondhatja, light kólával hígított puerto rico rumomat szürcsölve, és azon elmélkedtem, hogy a fene vigye el, mennyire nincs kémia a játékosok között. Lesz ez még jobb, gondoltam hazafelé menet a 99-91-es zakó után, de mint utóbb kiderült, nem lett jobb. A nagy melák szezon végén úgy döntött, hogy inkább Houstonban robbantja szét a palánkot meg az öltözői hangulatot, mi meg ott álltunk letolt gatyával és egy sérült helyi félistennel, hogy akkor most mi van. Mi lett volna, nem volt semmi, gondolhatod most így a Basketball Reference statisztikái fölött görnyedve, és igazad is van. Elég annyi hozzá, hogy ha Pau Gasol után Jordan Hill és a felnyírt hajú texasi kamionsofőr, Chris Kaman áll a legjobb PER mutatóval a csapatból, az bizony nem jelent sok jót a gárda mérlegére nézve. 

Már a nagyreményű Kobe-Nash-Howard féle csapatot se volt egy leányálom nézni, de a következő szezonnal beköszöntött itt Los Angelesben egy korszak, amit én csak úgy hívok, hogy a “sötét középkor”. A 2013-14-es idény végén az a szimpatikus bajszos edző is távozott a csapattól, aki most épp a Houston-t irányítja, Mike D’Antoni, hiszen 55 vereséget nem hagyhatunk csak úgy szó nélkül itt az Angyalok városában. A következő idényben jött egy másik bajszos fickó, Byron Scott, meg egy rakat ismeretlen profi vagy félprofi kosárladajátékos, és ha naivan azt gondolnád a kis fiatal lelkeddel, hogy az előző évnél már nem jöhetett rosszabb, akkor igencsak meglepődnél. De nincs ezzel baj, ilyen az NBA forgórendszere, kell is az a néhány kijózanító év a nagy sikerek után, hiszen a szurkoló csak így tudja értékelni a szebb napokat. Van egy óriási Lakers homer haverom például, a Csámpás Steve, aki mindig azt mondja, hogy aki Carlos Boozer horogdobásait nem tapsolta meg anno, az ne tapsoljon most nyavíkolva Anthony Davis alley-oop zsákolásainak se. Igaza is van, egészségedre! Egyébként ezt a soha véget nem érő ‘14-es évadot kereken 62 vereséggel abszolváltuk, de öröm az ürömben, hogy ölünkbe hullott a drafton a második pick-ként a fiatal irányító gyerek, D'Angelo Russell, és kövezz meg, de Julius Randle is tetszett néha a pályán. Látszott már a fény az alagút végén, csak akkor még nem tudtuk, hogy az a vonat. 

Így vágtunk neki a ‘15-16-os idénynek, amikor is Kobe bejelentette, hogy szép volt, jó volt, de az alapszakasz végén szögre akasztja az elegáns, alacsonyszárú Nike-ját. Hogy a 47 TS%-os dobóforma vagy az állandóan sajgó térdei győzték meg, azt nem tudni, mindenesetre hátrahagyott nekünk egy 60+ pontos búcsúmeccset, meg egy világraszóló farawell turnét a ligában, úgyhogy mindenki kellőképp kisírhatta magát a sebtiben összevágott Goodbye, Mamba! videókon, én azonban a leginkább a 17-65-ös mérlegen érzékenyültem el.  

Itt vagy, figyelsz még? Most jön a legjobb része. Bryant búcsúbulija után szerintem Kupchakék még annyira be voltak tintázva, hogy ‘16 nyarán Mozgov és Deng orra alá toltak egy 4 év 64 millió és egy 4 év 72 millió dolláros szerződést, ami nagyjából olyan, mintha valaki arra fogadna, hogy bele tudja-e magát fojtani egy feles Jack Danielsbe, ha elég nagy pohárba hozzák ki neki. A Lakers becsületére legyen mondva megpróbálták, ami akkora kapufa lett, hogy Magic-nek az egykori második pickkünket, az ifjú Russel-t is el kellett passzolnia, hogy kihúzza a franchise fejét a whiskys pohár fenekéről, és megszabaduljon az orosz óriástól. Ja nem is mondtam, jött még a kispadra egy másik jóvágású edző, Luke Walton, aki második szezonja már egészen pofásra sikeredett. Olyannyira, hogy nem csak az én egyszerű kis fantáziámat, hanem az épp karrierje új fejezetére készen álló LeBron James érdeklődését is felkeltette a fiatal gárda, no meg a város. A 2018-es vesztes nagydöntő után James be is jelentette: irány Los Angeles, baby! Vagy valami ilyesmi. 

Várjál, röhögni fogsz, de az ígéretes rajt után a ‘18-19-es szezon is leginkább egy lejtőn guruló felgyulladt bevásárlókocsira emlékeztetett. Gondolom James meg úgy volt vele, hogy vannak neki saját fiai is, akiket pátyolgathat, nincs neki szüksége ezekre a kamaszbajszú suhancokra a csapanál, így gyorsan képbe került Anthony Davis, mint megszerezhető sztár. Valljuk be, csak idő kérdése volt, hogy az all-star gálán a két fickó közötti lopott pillantásokat mikor váltják fel a tettek, és postázza el a Lakers az elmúlt években összehalászott fiataljait a liga egyik unikornisáért, hogy új fejezetet nyisson a franchise életében.

Na, és akkor itt tartunk most. Tart még a meccs? Rá tudnál nézni, hogy hogy áll mezőnyből Green?

Joel Embiid (23 pont / 57 TS%)* 

Kawhi Leonard (26 pont / 53 TS%) 

LeBron James (26 pont / 57 TS%) 

*2019/2020-as kerekített szezon átlag.

Mi a közös bennük? Mindannyian a liga elit pontszerzői, akiknek a teljesítményét legfeljebb korlátozni lehet egy meccsen, teljesen semlegesíteni szinte sosem. Azonban az idei szezonban a Toronto Raptors Kawhit (12 pont, 2/11 mezőnyből) és Jamest (13 pont, 5/15 mezőnyből) egy tőlük szokatlanul pontatlan játékba, Embiid-et pedig egész egyszerűen karrierje leggyengébb mérkőzésébe kergette, hiszen a kameruni óriás 0 ponttal, 0/11-es mezőnymutatóval, és nem mellesleg vereséggel hagyta el a pályát. Jogos tehát a kérdés, hogy mit találtak Torontóban, ami ennyire működik a liga legjobbjai ellen, mennyire fenntartható ez a játék egy-egy párharc során, valamint, hogy a többi csapat számára is járható-e ez az út?

A Raptors tavalyi menetelésében óriási szerepet játszott a Nurse által összepakolt védekezés, azonban a két kulcsszereplő, Leonard és Danny Green távozásával egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy idén is hasonlóan fog működni ez a séma. Míg az előző szezonban a Toronto a liga 5. legjobb (106.6 DefRTG) védelme volt, addig idén nem hogy rontott, de az első tizenhat mérkőzés alapján javított is ebben a tekintetben. Tizenhat mérkőzés után a Raptors jelenleg a 2. helyen áll az advanced védekezési mutatót tekintve (102.1 DefRTG), és teszi mindezt úgy, hogy Serge Ibaka, illetve a csapat vezére, Lowry mindössze a meccsek felén játszott. Az egykori kiegészítő embereket, egy bőven B oldalt taposó centert felvonultató, “Gasol - Powell - Siakam - VanVleet - Anunoby” ötösfogat eddig óriásit megy mind védekezésben, mind hatékonyságban, ami főképp a hihetetlen szervezettségnek, a brutális mennyiségű pontos besegítésnek, és az ezekből való visszarendeződésnek tudható be. 

A “Help and recover” séma a sztárok ellen

Ha most valaki belenézne Embiid lelkébe, valószínűleg egy Marc Gasol méretű krátert találna ott, és az eddigi tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a spanyol magasember jelenti a legjobb megoldást az NBA egyik modernkori unikornisa ellen. A mérkőzés elején elrontott pár dobás, a folyamatos duplázás, valamint a kézzel-lábbal aktív védekezés olyan frusztrációt okozott Joelnél, hogy a harmadik negyedben még mindig pont nélkül állva már ehhez hasonlóan kilátástalan fadeaway dobásokat...

valamint tökéletesen levédett középtávolikat eresztett el, amik csak még mélyebbre süllyesztették az amúgy is megrogyott önbizalmát.

Habár tripla-dupla közelében mozgott James és Leonard is, egyikük sem lehetett elégedett a teljesítményével. Ahogy a Philly, úgy a két los angeles-i csapat ellen is a jól bejáratott, védelmi sémát alkalmazta a Raptors: duplázásokkal folyamatos nyomás alatt tartani a sztárt, és elérni, hogy kikerüljön kezéből a labda. Ahogy ezen a példán is látszik, Gasolék már rögtön a mérkőzés elején egészen a félpályáig szorítják vissza Leonardot, aki miután tesz egy kört a ladával, Pattersont próbálja megjátszani...

... sikertelenül. Jól mutatja, hogy mennyire sikerült rákényszeríteni a Clippers-re a Toronto akaratát, hogy míg Kawhi a 9 eladott labdája mellett mindössze 11 rádobással zárt, addig például az előbb említett peremember, Patrick Patterson az átlagához képest dupla annyit próbálkozott a mérkőzésen (4/9 FGA).

Fenntarthatóság, veszélyek

A Toronto csapdázós védekezési taktikájának egyik legnagyobb veszélye, hogy az elmozdult rotáció miatt rendre felbomlik a palánk alatti védekezés és a festékben rengeteg teret, illetve a támadólepattanók miatt extra labdabirtoklást engednek át az ellenfélnek. Nem meglepő így az sem, hogy a védőlepattanózási hatékonyságot tekintve mindössze 29., azaz utolsó előtti helyen áll a gárda 70.2 DRB%-kal. Míg a Lakers és a Philly ellen belefért, hogy jóval kevesebb lepattanót hozott el a Raptors, mint ellenfele, addig egy back-to-back második napján, a Clippers ellen 20 feladott támadópattanóval már nem lehetett meccset nyerni (összességében 66-38-ra bukta el a lepattanózást ezen a mérkőzésen a Raptors). A számok is alátámasztják, hogy mennyire fontos a kanadaiak számára, hogy legalább látótávolságon belül tartsák ellenfelüket a lepattanók számát tekintve, hiszen a győztes meccseken 51.5, míg a vesztes összecsapásokon 42.9 REB% a lepattanózási hatékonyságuk. Ugyanebben a kategóriában a Torontóhoz hasonló győzelmi mutatójú együtteseknél sokkal kisebb rés figyelhető meg:

Boston Celtics          50.1 és  47.1 REB%         

Denver Nuggets       52.1 és  49.7 REB%.

A személyzetet illetően tehát jelenleg minden adott a jó rajthoz: nagyszerű fizikai adottságokkal rendelkező szélsők (Anunoby, Siakam, Hollis Jefferson, vagy az Ibakát tökéletesen helyettesítő Chris Boucher), akik azon túl, hogy termetükkel legalább le tudják lassítani a sztárokat, a felrajzolt taktikát is tökéletes kivitelezik. Ez a védekezés nem csak brutális energiát, hanem kollektív koncentrációt igényel a játékosoktól, de ha fenn tudják tartani ezt az intenzitást, nem lesz olyan csapat a ligában, amely könnyű meccsre számíthat Torontóban.

Az idei nyár órási meglepetéseket és fordulatokat hozott, de most ahelyett, hogy egyes csapatok vagy játékosok gyengébb formáját elemeznénk, nézzük azokat, akik villámrajtot vettek októberben és azóta is váratlanul jól teljesítenek.

Dwight Howard (Los Angeles Lakers)

PTS  6.7           REB 7.9          AST 1.1         PER 22.2

Az utóbbi évek átigazolási időszakai rendre egy jól megszokott séma szerint haladtak Orlando egykori Supermanje számára: az aktuális csapata szélnek eresztette, egy másik együttes felszedte, ő elmondta, hogy az új idényben minden más lesz, majd a szezon végén ismét szedelőzködhetett, és kezdődött minden elölről. Idén nem tudni mi történt, talán Carmelo Anthony kálváriája döbbentette rá, mekkora szerencséje van, hogy ő vele még mindig szóba állnak NBA csapatok, vagy esetleg LeBron hagyott egy kisebb lófejet az ágyában, de az biztos, hogy Dwight pont azt hozza, amiért szerződtették Cousins kidőlése után: karrierje legkevesebb percét átlagolja, extra alacsony mezőnykísérlet számmal dolgozik, de amit ráemel (általában alley-oop vagy putback zsákolások), azt be is dobja, és ott segít támadásban vagy ad elzárást, ahol épp kell.

Az igazi mágia azonban nem a támadó, sokkal inkább a védő oldalon történik Howard részéről: a 21 perces átlaga alatt összepattogtatott számai sem néznek ki rosszul, de 36 percre vetitve (peak-közeli) 13,8 lepattanót és egészen brutális 3,9 blokkot hoz meccsenként. Davisszel, az újra egészséges Jamesszel, valamint McGeevel karöltve pedig egy ligaelit védelmet sikerült összepakolnia a szezon elejére a Lakersnek, és ebben bizony a már sokszor lesajnált Dwightnak is óriási szerepe van (8,3 Defensive BPM). 

Kendrick Nunn (Miami Heat)

PTS  18.3     REB 2.1       AST 3.1              PER 17.48

A Heat szezon eleji szereplése nyomán kezd kirajzolódni, hogy Riley és Spo mit vázolhatott fel Jimmynek idén júniusban, hiszen pár mérkőzés után a Miami 5-2-es mutatóval, az egyik legjobb védekezéssel, és összességében véve elit NetRtg (6,3) valamint TS% (57,4) mutatójával büszkélkedhet. Ebben a menetelésben természetesen a csapatjátéknak, valamint a védekezésnek van a legnagyobb szerepe, azonban az egyéni teljesítmények közül valószínűleg a legtöbben a Heat 24 éves (!) újoncára kapták fel a fejüket; teljes joggal.  

 Nunn útja az NBA-be kicsit olyan volt, mint a Barátok Közt utolsó tíz évadának bármelyike: hosszú, kaotikus, és néhol már-már kilátástalan. Az egyetemi évek alatt két csapatnál is megfordult, a 2016-17-es idényt teljesen kiülte, majd miután 2018-ban nem kelt el a drafton, az akkor 23 éves hátvéd a Golden State Warriorsszal írt alá egy csak részben garantált szerződést. Ennek értelmében Nunn meghívást kapott a Warriors nyári ligás keretébe, valamint őszi edzőtáborába, azonban az oakland-i gárda nem tartott igényt további szolgálataira, így Nunn csatlakozott a Golden State G-ligás fiókcsapatához, a Santa Cruz Warriors-hoz, ahonnan idén áprilisban a Miami "happolta el". A balkezes dobógép már az idei előszezon során is 40 pontos mérkőzéssel jelentkezett a Houston ellen, de igazán az első öt mérkőzésen szerzett 112 pontjával tette le szolidan a névjegyét, amire legutóbb nem más, mint Kevin Durant volt képes 2007-ben, aki akkor 113 ponttal nyitotta karrierjét. 

Shai Gilgeous-Alexander  (Oklahoma City Thunder)

PTS  22.1        TRB 6.6      AST 3.1            PER: 21.0

A fiatal játékmester a Paul Gerorge-ért kapott csomag egyik fő elemeként került Oklahomába, az idő vasfogával harcoló Chris Paul és az öt év NBA tapasztalat után még mindig egy újonc játékintelligenciával rendelkező Dennis Schröder közé a hátvédsorba. Tekintve, hogy Donovan mester előszeretettel játszatja három irányítóját egyszerre, első blikkre azért ez a szituáció nem feltétlenül lendíti előre egy ifjú irányító fejlődését, de Alexander úgy tűnik, meg fogja kapni a kellő bizalmat és muníciót idén: a frissen összeverbuvált csapatból 35 percével már most ő tölti a legtöbb időt a parketten és vállalja el a legtöbb dobást (17) mérkőzésenként.

A Clippersben már tavaly is az érett, veteránokat idéző játékstílusával, gyűrű közeli befejezéseivel hívta fel magára a figyelmet, de ha ki kellene emelnünk a játékának pár elemét, ahol a legnagyobbat robbantotta idén SGA, akkor azok egyértelműen a pontszerzés, a kinti dobások, valamint a lepattanózás lennének. Nyilván a tíz perccel több játékidő és a több rádobás erős összefüggésben áll egymással, de hogy valaki a hatékonysága csökkenése nélkül egész egyszerűen megduplázza a pontátlagát (10,8-ról 22,1 pont), illetve a tripla kísérleteinek számát, az egy elég komoly fegyvertény az év további részére nézve. Oklahomában Westbrook idején is megvolt a hagyománya a magas irányítónak, aki ha kell, akár több lepattanót szerez meccsenként, mint egyes frontcourt játékosok, Alexander pedig a maga majd két méteres magasságával jól illeszkedik ebbe a játékfelfogásba, és idén a lepattanóinak számát is sikerült alaposan megdobnia: 2,8-ról 6,6-ra ugrott az átlaga, amivel jelenleg Steven Adams után a második a csapaton belül.

Phoenix Suns 

Hihetetlen, hogy mennyit jelent, ha egy csapatnak legit NBA játékosai vannak! Annyi szenvedés és mélyrepülésben eltöltött szezon után, Ricky Rubio veterán tapasztalata az irányító poszton kellett a fiatal gárdának, mint egy korty víz az arizonai sivatagban, Kelly Oubre izgalmas eleme lehetne bármelyik együttesnek a ligában, Aron Baynes pedig nagyon fontos kinti tűzerőt biztosít (48 3P% , 4,4 tripla kísérlettel), amiből mindenki profitálhat támadásban. Mi több, az eddigi leghatékonyabb szezonját futó Devin Booker 40 pontos mérkőzései úgy tűnik, idén “értelmet” nyerhetnek, hiszen a remek kiegészítő személyzet, valamint a frissen kitömött franchise játékos vezérletével olyan skalpokat sikerült már a Suns-nak begyűjtenie az első két hétben, mint a Clippers vagy a sokáig veretlen 76ers, és 5-2-es mutatóval jelenleg a nyugati konferencia 3. helyén áll a csapat.

Egy szoros playoff mérkőzéshez kevés dolog fogható. Fej-fej mellett a csapatok, 45 perc kőkemény csata után, minimum 82 meccsel a lábakban, a nézők ordítása mellett a tömött arénában az idő lelassul egy kicsit, elcsendesül a tér, és az út, amit a labdának meg kell tennie a gyűrűig akár órákig tartónak is tűnhet, mégis másodpercek kérdése az egész. Nem tudtam még semmit a ligáról, nem gondoltam, hogy létezik fizetési sapka, ki a legjobb játékos, kik a játék legendás alakjai, de azt tudtam, hogy Michael Jordan a ‘98-as Utah elleni nagydöntőben bedobta élete egyik legfontosabb dobását és bajnoki címet nyert a Chicago Bulls-nak: tíz másodperc vissza, egy pontos előnyben a Jazz, minden szem Jordan-en és a védőjén. Michael megindul. Egy finom kivezetés a kezével, labda visszahúz, védő a földön, bumm, könnyű kosár. 

87-86 a Bulls-nak és öt másodperc vissza. 

Egy valamirevaló ikonikus dobás számomra ilyen. Tétje van (az alapszakasz negyvenkettedik mérkőzésen eleresztett győztes dobás lehet szép és izgalmas, de legendás nem igazán), nehéz, kiszorított, vagy valamilyen értelemben bravúros. 

Melyik lenne az a dobás vagy mozdulat a 2010-évekből, amit először mutatnál meg valakinek, aki még soha életében nem látott kosárlabdát? Melyik meccsnyerő vagy “dagger” dobásnak volt a legnagyobb hatása az aktuális bajnokságra és a nézőkre az elmúlt évtizedből?

Ray Allen (2013) - Döntő 6. mérkőzés; ellenfél: San Antonio Spurs

Instant klasszikus, teljes extázis. Az első Miami-Spurs párharc hatodik mérkőzése, amikor úgy tűnt, James tripla-duplája sem lesz elég a Heat-nek a győzelemhez, hacsak nem történik valami csoda a pályán. Nos, a csoda megtörtént, hiszen először a Spurs 22 éves kiscsatára, egy bizonyos Kawhi Leonard nem bírja el a lelki terhet a büntetővonalon és hagyja ki első büntetőjét, majd jön Bosh, aki egy egész meccsnyi szenvedés után szedi le élete legfontosabb lepattanóját és Allen, aki pedig hidegvérrel dobja be minden idők egyik legnagyszerűbb dobását és tartja életben a csapatát.

https://www.youtube.com/watch?v=tr6XsZVb-ZE

Ha nem lett volna elég a brutális tét, illetve a két nyakába szakadt védő, Allennek még arra is ügyelnie kellet, hogy a kétpontos nem elég, így egy laza mozdulattal kiszökkent a triplavonalon túlra és onnan zúdította be a kosárba a labdát és ugrasztott talpra egy stadionnyi embert. Nem ember.

Damian Lillard (2014) - Playoff első kör, 6. mérkőzés; ellenfél: Houston Rockets

Meg kell hagyni, Lillardnak elég jó érzéke van ezekhez az utolsó pillanatokban eleresztett clutch triplákhoz (elég, ha csak a legutóbbi dobására gondolunk az OKC ellen, amivel jóformán pontot is tett Paul George rövidre szabott oklahoma-i kalandja végére). 

https://www.youtube.com/watch?v=mejFtEY5faU

A 2014-es playoff első köre teljes őrület volt. A csapatok szorosabbnál szorosabb mérkőzéseket és sorozatokat játszottak egymás ellen, és ebben a tekintetben a Portland - Houston párharc sem lógott ki a sorból. Habár a Blazers 3-2-es előnyben volt a mérkőzést megelőzően, nehéz lenne elvitatni a dobás fontosságát, hiszen kevesebb mint két másodperccel a dudaszó előtt két pontos hátrányban nagyon úgy tűnt, hogy a Portland idegenben készülhet majd a hetedik mérkőzésre. Lillard eleget hallott: a bedobás után megkapta a labdát, felugrott, és fordulásból eresztette el a győztes hármast… Megszületett a Dame Time fogalma.

Kyrie Irving (2016) - Döntő 7. mérkőzés; ellenfél: Golden State Warriors

Mekkorát fordult a világ három év alatt! Míg idén a Boston Celtics éve jóformán csak Irving szenvedéséről és csapategység bomlasztó hatásától volt hangos, addig 2016-os nagydöntőben Kyrie élete formájában játszott, sorban hozta a negyven pontos produkciókat, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a sorozatban tartsa a Cleveland-et a Golden State ellen. 

https://www.youtube.com/watch?v=fZ8yCJgsF_4

Aztán jött a hetedik mérkőzés utolsó három perce, és amikor már mindkét fél annyira kivolt, hogy egyszerűen képtelenek voltak a gyűrűbe találni, Irving előhúzott egy klasszikus streetball mozdulatot Curry ellen és hárompontos előnybe juttatta a csapatát. 

Kawhi Leonard (2019) - Playoff második kör, 7. mérkőzés ; ellenfél: Philadelphia 76ers

Kawhi Leonard nem hagyta, hogy a ‘13-as döntőben kihagyott büntetője rányomja bélyegét a pályafutására. A rákövetkező évben a Miami elleni visszavágó sorozatban nem csak a bajnoki címet, de a döntő MVP trófeát is elnyerte, idén pedig a Toronto Raptors-t kapta óriási mancsai közé, hogy aztán meg se álljon velük egészen a nagydöntőig. Útközben a Raptors a Philly-vel került össze a második körben és mint ahogy az utóbb kiderült, ez a párharc bizonyult a legszorosabbnak az egész menetelésük során, de Leonard játékára egyik mérkőzésen sem lehetett panasz és látszólag nem igazán zavarta, hogy épp Butler, Simmons, vagy Harris védekezik rajta. 

https://www.youtube.com/watch?v=ChT3ewZXTfM

A sorozatban egy szolid 34.7 pont, 9.9 lepattanó és 4.0 gólpassz átlagot hozott, ám a teljesítményére a koronát a hetedik mérkőzésen dobott dudaszós triplájával tette fel, ami után a labda talán még mindig ott pattog valahol a torontói gyűrű tetején.

A Westbrook-jelenség már több mint egy évtizede osztja meg a közvéleményt, a szurkolókat, illetve a kosárlabda szakértőket. Foglalkozunk vele, mert nem értjük teljesen az embert, nem láttunk még ilyet, nem tudjuk, hova kell őt tenni, hogy kell ezt az egész helyzetet kezelni. Kicsit olyan, mint a fékezhetetlen és elnyomott tudatalattink, a kosárlabda ID, ami felett az advanced statisztikák és a tények próbálnak uralkodni, mint az ego és a szuperego. Westbrook nem csak egy két lábon járó tripla-dupla, hanem egy megtestesült ellentmondás is, akiről mindenkinek megvan a véleménye. Lehengerlő és frusztráló az egész lénye: minden gyűrűszaggató zsákolás utáni extázisra jut egy kijózanító, emberről eleresztett tégla, a magával ragadó győzni akarás pedig olykor buta hibákkal és rossz döntésekkel van kikövezve. A mindenkori társak még a leghangosabb kritikák és a legkomolyabb usage rate (40.1 USG% !!!) idején is egy emberként állnak ki mellette, hiszen a falon is átmegy a csapatért. 

Ki ne akarna ilyen emberrel játszani? 

Azonban a tények valamelyest mást mutatnak, hiszen a klasszis játékosok, mint Durant vagy George inkább más csapatot választottak az évek során, míg az egykori kiegészítő személyzet, mint például Oladipo és Sabonis karrierje pedig csak Oklahomán túl, Westbrook-tól távol tudott kivirágozni.   

Bármilyen videó vagy előbányászott statisztika nélkül az első Westy-emlék, ami eszembe jut, az a Denver Nuggets elleni (majdnem) szezonzáró 2017-ből: 50 pont, 10 gólpassz,16 lepattanó, egy hihetetlen utolsó pillanatban eleresztett győztes dobás, valamint egy megdönthetetlennek tűnő tripla-dupla rekord. Ott van, látod, de nem hiszed el. Mégis, a játékát nézve, legyen az akármennyire domináns és elsöprő, könnyen az az érzése támad az embernek, hogy ha holnap kijönnének ugyanígy a csapatok a pályára, simán benne lenne, hogy Westbrook nem ezt az emberfeletti teljesítményt, hanem egy hatalmas betlit pakolna az asztalra, ahogy azt tette egyébként az ezt megelőző mérkőzésen a Suns ellen 6/25 mezőny mutatóval és 8 eladott labdával.  Soha nem tudhatod, hogy sikerül-e pályán tartania a folyamatosan pörgő turbómotort vagy már az első kanyarban a falnak csapódik; épp ettől borzasztóan emberi, ugyanakkor bosszantó is.

Egyszerűnek tűnik ezt az ellentmondást a “Good Russ vs. Bad Russ” alteregókkal leírni, azonban az igazság ennél sokkal kevésbé lírai: a Houston Rockets egyetlen egy játékost kap majd Harden mellé az idei edzőtábor kezdetén annak minden erősségével, gyengeségével és hát nagyon nem mellesleg a 200 millió dolláros szerződéssel együtt. Legyünk őszinték, nincs olyan univerzum, ahol 2019-ben a Harden-Westbrook kettős működő párosításnak hangzik. Morey minden bizonnyal tudja ezt nagyon jól, és az utolsó telefonhívás után, amikor az üzletet megkötötték, senki nem bontott pezsgőt vagy ugrott a másik nyakába, a szoba csendjét csak D’Antoni mester újonnan visszanövesztett bajusza alatti szuszogása törte meg. A világ két leglabdaigényesebb játékosát egymás mellé tenni, ráadásul úgy, hogy egyikük botrányosan rossz kinti dobó és szembe megy mindennel, amit a Rockets jelenlegi játékstílusa (aka hatékonyság mindenek felett) képvisel, minimum kérdéses. Beszélhetünk még Westbrook labdanélküli játékáról, ami olyan, mint Columbo felesége, mindenki hallott már róla, de senki nem látta, vagy arról, hogy védekezésben mindkét sztárt jobbára az ellenfél támadásban limitált játékosain kell bújtatni. Kérdés tehát bőven van a jövőt illetően, de ha valamiben bízhat a Rockets, akkor az az, hogy náluk játszik a világ tizenöt legjobb játékosából kettő, és hogy a tehetségük mellett elég önfeláldozást, illetve flexibilitást mutatnak majd a közös cél elérése érdekében. 

Kereshetjük a jelzőket, de amit Westbrook idén hátrahagy Oklahomában, azt nem lehet egy cikkben összefoglalni vagy leírni. Beszélhetünk az összes pályán szerzett emlékről, a Heat elleni ‘12-es nagydöntőben 23 évesen dobott 43 pontjáról, az arccsont törés utáni maszkban játszott mérkőzésről, a karrierjét meghatározó 2016/17-es revenge szezonjáról, az extravagáns ruhákról, a Beverly, a Durant, meg az egész média csörtéről, a “Next question” interjúkról, vagy a tragikus hirtelenséggel elhunyt  Nipsey Hussle emlékére ajánlott idei 20-21-20-as mérkőzéséről, és elképesztő belegondolni, hogy milyen gyorsan elrepült ez a tizenegy év. Az OKC-nél mindig érezhető volt egy rendezetlen hierarchia, ám talán most, hogy az egykori nagyreményű csapatból már senki sincs a klubnál, visszatekintve tisztább képet kapunk a csapaton belüli viszonyokról: a Thunder legjobb játékosa Kevin Durant volt, a város ikonja és legnépszerűbb sportolója pedig Russell Westbrook. Az új évtizedre fordulva Sam Prestinek most lehetősége van arra, hogy a rengeteg asset-ből és pickből felépítsen egy új fiatal gárdát, amely talán beteljesítheti azt a potenciált, amit az előző generáció kihagyott, immár a 2020-as években.    

Anthony nyúzott arccal botorkált ki a konyhába. Unottan bepattintott két szelet kenyeret a pirítóba és mivel már 202 napja nem játszott tétmeccset az NBA-ben, egyéb tennivaló híján csöndesen elindította az öt évvel ezelőtti 62 pontos karriercsúcsának összefoglalóját a kedvenc YouTube csatornáján. Számtalanszor látta már a videót, hiszen ha ideges volt, újra és újra lejátszotta a felvételt. Habár kívülről fújta a kommentátorok szövegét, valahogy mindig megnyugtatta a laptop recsegő hangszóróin kiszűrődő morajlás, a csapattársak hitetlenkedése, a háló susogó hangja a tizedik csontnélküli dobás után, illetve a konyhát belengő mélabús nosztalgia. "Mintha csak tegnap lett volna", gondolta magában és jó pár hónap után először mosolyra húzta a száját.

Kávéval a kezében átfutotta a kredencen heverő napilap politika rovatát, elolvasta a Chris Paul-Westbrook csere elemzését, majd úgy gondolta, ideje munkához látni. A New York Knicks frissen draftolt újoncának, RJ Barretnek fog levelet írni.

"Kedves Rowan Alexander!" Vagy csak simán, "RJ"? Kitörölte mindkét verziót. 

"Kölyök!" Kezdett bele újra. 

"Ne ijedj meg, amikor ezt olvasod, én már lehet, hogy a Los Angeles Lakers csapatának a tagja leszek. Gratulálok a drafthoz! Néha a legjobb játékosok nem elsőként, hanem harmadikként kelnek el. Életem legjobb éveit töltöttem abban a városban, ahol te most elkezdheted a karriered (New York, baby!) szóval engedd meg, hogy megosszak pár tanácsot, aminek hasznát veheted majd az elkövetkező években. 

Sablonosan hangzik, de fontos: értékeld, amid van és amíg van! Egy szupersztár pályafutását kellemetlenül rövidre tudják szabni az emberről eleresztett kiszorított fadeaway dobások, az advanced statisztikák, az ego, illetve az idő vasfoga. Egyik pillanatban még fiatal vagy és boldog, a legjobb csapatok versengenek érted az átigazolási szezonban, max szerződéssekkel bombáznak, transzparenseket ragasztanak ki szerte a városban, aztán mire kettőt pislogsz, az Atlanta Hawks tesz ki a keretéből, hogy sapka alatti helyet szabadítson fel… rosszul hangzik? Az is, fiatal barátom, az is.

Ha el akarsz vállalni egy dobást, vállald el! J.R. Smith nem egy modern Arisztotelész, nem várható el, hogy nagyívű tanításokkal lásson el bárkit, de egy valamit kőkeményen megtanultam, amíg mellette játszottam: ha nem te, akkor valaki MÁS fogja rádobni. Ez ilyen egyszerű. Nem akarlak elkeseríteni, de minden általad elszalasztott dobásra Bobby Portis és Julius Randle fog lecsapni a következő szezonban. Sajnálom.

Merj önmagad maradni! 

New York egy furcsa hely, RJ, kosárlabda berkekben mindenkiből képes kihozni a legrosszabbat. A szurkolók észre se veszik és az utóbbi húsz év legtehetségesebb játékosát fütyülik ki a drafton, a vezetőség Joakim Noahnak és Tim Hardaway Jr.-nak kínál 70+millió dolláros szerződéseket, az edzők pedig klasszikus triangle offense-t játszanak a space and pace korában a 2010-es évek közepén. Fontos, hogy megőrizd az értékeidet, és ne engedd, hogy beszippantson a kultúra hiánya; legyél te a kultúra! Ki tudja, lehet, hogy te nem az a hős vagy, akire a Madison Square Gardennek szüksége van, hanem az, akit megérdemel.

Védekezz! 

Azt mondják, a védekezés olyan mint a nyelvtanulás: minél később kezdi el az ember, annál nehezebb megtanulni..."

Ekkor azonban lendületből vágódott hanyatt Anthony, hiszen mikor felnézett a levélből, egy öltönyös alakot pillantott meg az asztal másik végén, aki épp az elkészült pirítósért indult a pult felé.

- Á, ne haragudjon, nem akartam megijeszteni. - mentegetőzött az ötvenes évei körül járó férfi. - Hadd mutatkozzam be, Rob Pelinka vagyok, a Los Angeles Lakers általános igazgatója. 

- Nem mondhatnám, hogy örvendek. - válaszolta Meló a földről feltápászkodva. - Mit keres itt a házamban?

- Jogos a kérdés, magát. - válaszolta tudálékos mosollyal Pelinka. - Ön jelentkezett hozzánk egy próbajátékra nemrégiben, és habár a klub tulajdonosa történelem rajongó révén nagyon kedveli a játékát, mindenképp szerette volna, ha eljövök és magam győződöm meg arról, hogy minden rendben van a hozzáállásával és fizikai állapotával...

Folytatás következik.

Hosszas tárgyalások, rengeteg szappanopera, csapaton belüli sértődés és Klutch maffia módszer után végre korunk egyik legtehetségesebb játékosa Los Angelesben kötött ki. Miután a Pelicans sikeresen széttrollkodta az idei cserehatáridőt, amikor is egy egész csapatnyi játékost utasított vissza Davisért, ezzel megtorpedózva a Lakers szedett-vedett csapategységét és szezonját, a nemrégiben nyélbe ütött deal valahogy így néz ki:

• Brandon Ingram
• Lonzo Ball
• Josh Hart
• 1/ 4. draft pick (2019)
• draft pickek '22, '23, '24 (2021-es Lakers első körös 9-30 védettséggel megy a Pelicanshez, amely 2022-ben védetlenné válik, ha nem kerül át. A 2023-as első körösöket kicserélheti a New Orleans, 2024-ben pedig egy védetlen első köröst kap még a Lakerstől, de dönthetnek úgyis, hogy a 2025-ös védetlen első köröst választják)

Azonban, ha van ember, akivel szívesen leülnék beszélgetni egy elnyújtott nyár estén pár üveg  Rosé Cuvée vagy egy felpattintott hazugságvizsgáló társaságában, az bizony a New Orleans Pelicans új elnöke, a jó öreg David Griffin. Mi volt az a pillanat, amikor már tudta, hogy el fogja fogadni a Lakers ajánlatát, tekintve, hogy gyakorlatilag az összes többi csapat kiszállt a versenyből, és mégis tovább alkudozott? Merte volna remélni, hogy egy egész hadosztálynyi tehetséget kap vissza valakiért, aki egy éven belül amúgy is lelépett volna?

Égető kérdések.

De valljuk be, kérhetett volna még Griffin az elvágyódó magasemberéért egy s mást, ha feltűri az ingujját és egy leheletnyit kevésbé úriember a tárgyalások során:

1. Shaquille O'neal szobra a Staples Center előtt

Habár Davis kétszer is playoffba vezette a Pelicanst, tavaly pedig gond nélkül verte ki az esélyesebbnek hitt Portlandet és Lillardot, AD bizony adós maradt legalább egy emlékezetes mérkőzéssel vagy akár megmozdulással a rájátszások során a New Orleansban töltött hét éve alatt. Ezzel szemben a Lakers, egykori legendáinak hála bővelkedik az effajta pillanatokban és ikonikus dobásokban, elég, ha csak Kareem-féle skyhookra, Bryant fadeaway középtávoliaira, vagy a Magic vezette Show-Time Lakers támadásaira gondolunk. Az O'neal gyűrűszaggató kétkezes zsákolását megörökítő szobornak bőven lenne helye a New Orleans stadionja előtt.

2.  LeBron James

Persze, Lonzo is remek játékos (habár a dobása még mindig egy óriási kérdőjel, a védő oldalon szenzációsat ment tavaly), valamint az egykor KD-hez hasonlított Ingramban is reméljük biztosan több potenciál van, mint amit eddig mutatott rövid karrierje során, de hogy a Pels pont a Lakers legjobb játékosát hagyja ki a cseréből? Óriási ziccer, kár érte.

3. További draft pickek

Ne legyünk telhetetlenek, Griffin így is kicsikart három unprotected picket a Lakers éléskamrájából, de ha igazán szívén viselné a Pels sorsát és jövőjét, a 2024 utáni időszakra is gondolt volna.

Pickeket akarunk, David, mégpedig 2030-ig!! (2027-től lehetnek védettek)

4. Bryant bajnoki gyűrűi…

...közül négy. Na és akkor az lett volna az igazi keresztapa ajánlat, ahol elválik a fiú a férfitől, Dave Griff David Griffintől, ha a New Orleans bejelentkezik Bryant öt Lakers mezben megszerzett bajnoki címe közül négyre. Kobe többször lenyilatkozta, hogy ha egy csapatnak esélye van megszerezni Davist, akkor nincs mese, fel kell tenni az asztalra érte bármit. Itt lett volna egy remek lehetőség, hogy a Mamba bizonyítsa, a 2013-as horribilis szerződéshosszabbítása ellenére is törődik a franchise életével és saját egója elé tudja helyezni a csapatot.

A cserét vélhetően mindkét fél pozitívan értékeli: a fogadóirodáknál már most a Lakers a következő bajnoki szezon legnagyobb esélyese, habár még egy kezdőnyi ötösnyi játékosuk sincs meg (bocsi, Mo és Isaac) a Pelicans pedig olyan brutális fiatal magot pakolt össze, amely 7-10 évre biztosíthatja a hányatott sorsú csapat relevanciáját a ligában.

Örülünk, Vincent?

“Nem vagyunk egészen biztosak benne, hogy hogy, de itt vagyunk.”

San Antonio Spurs (W/L 42-31, 8. hely)

Az életben (és a sportban) sokszor az a szép, hogy tökéletesen váratlan fordulatokban bővelkedik, ám néha felesleges bolygatni a dolgok megszokott rendjét. Keith Richards-ot azért szeretjük mert állati jól gitározik és felszív bármit, amit két méteres körzetében talál, Tom Hanks zseniális filmeket készít amióta világ a világ, a Spurs meg… hát a Spurs meg bejut a rájátszásba. Immár 22 éve.

Amikor a vezetőség pontot tett a Kawhi-saga végére és a csapat ékkövét nem pickekre vagy fiatal tehetségekre, hanem egy kész játékosra, DeRozanra cserélte, egyértelmű volt az üzenet: Pop utolsó éveire kompetitív akar maradni, még akkor is, ha ezzel nem feltétlenül értett mindenki egyet. Igaz ugyan, hogy tavaly a San Antonio jóformán végig Leonard nélkül volt kénytelen játszani, most pedig rendelkezésére áll egy egészséges, karrierje legjobb éveiben járó max-közeli játékos, viszont ha arra gondolunk, ki a harmadik számú opció Aldridge es DeRozan után, bizony sóhajt párat az ember… Rudy Gay, akinek a karrierjét már jó párszor temetni kellett? Derrick White? Esetleg Jakob Poetl? Habár a játékosállomány szinte teljesen kicserélődött az elmúlt évekhez képest, Pop legénysége pont abban jó, amiben eddig is  (6. legjobb TS%, legkevesebb eladott labda) és a ligán végigsöprő trendek ellenére a csapat idén sem adja fel a középtávolikat, valamint a megfontolt játéktempót. S mit ad Isten, mikorra időzíti bombaformáját a Spurs és hoz egy szédületes 9-1- es futást? Hát persze, hogy a playoff előtt kevesebb, mint egy hónappal.

Los Angeles Clippers (W/L 43-30, 7. hely)

Ebben az idényben nagyon durván felborult az univerzum rendje Los Angelesben. Míg a Lakers idei szezonja leginkább egy lejtőn lefelé guruló felgyulladt bevásárlókocsira emlékeztet, addig a Clippers úgy hoz döbbenetes mérleget, hogy szezon közben elboltolta legjobbját, Tobias Harrist. Doc Rivers vállát végre nem nyomja (az önként vállalt) GM teendők és az ezzel járó felelősség súlya, valamint a folytonos csapaton belüli ego menedzsment helyett most tényleg csak az edzősködésre kell koncentrálnia…  üdv újra a ligában, Doc!

Csupa olyan ember játszik az egykori bostoni mester keze alatt, aki vagy borzasztó tehetséges és fiatal (Shai Gilgeous-Alexander, Zubac), vagy a szó jó értelmében véve teljesen elmebeteg (Beverly, Harrell) vagy épp karrierje legjobb és legegészségesebb szezonját futja (Gallinari). És akkor még nem is beszéltünk a gárda legjobb pontszerzőjéről, Lou Williams-ről, aki játékával épp újradefiniálja a hatodik ember fogalmát. A Clippersnek nem kellene itt tartania egy betervezett rebuild elején, de nagyon jó, hogy itt tart, és ne legyen kétségünk afelől, hogy a nevesebb nyári szabadügynökök bizony fél szemmel már nézegetik az együttest.

“Csapatkémia, folytonosság."

Utah Jazz (W/L 43-30, 6. hely)

Az álmoskönyvek szerint nem jelent sok jót, ha egy playoff aspiráns csapat támadójátéka egy 22 éves másodéves játékoson áll vagy bukik, de a Utah Jazz szervezettségének és brutális védekezésének hála idén ezt is elbírja (csak érdekességképpen, Donovan Mitchell 31,9% után, Ricky Rubio 22,6% USG-tel áll). Mitchell a szédületes újonc szezon után mind a kiegyensúlyozottságot, mind a hatékonyságot tekintve igencsak visszafogottan kezdte az idei szezont, a Utah pedig november végén még bőven a táblázat alsó felén foglalt helyet. Az új évnek azonban kevés csapat örülhetett jobban, mint a Jazz, hiszen szép csendben összeállt a támadójáték és az együttes január 1-től kezdve masszív 25-11-es mérleget hoz, aminél jobb győzelmi mutatóval nyugaton csak a Golden State és a Denver büszkélkedhet. Ha nem is óriási a változás, de több kinti dobással játszik a Utah (köszi, Kyle!), jobban értékesíti ezeket a helyzeteket, így Mitchellnek is több tere és lehetősége nyílik betörni a gyűrű felé, amit köszön szépen, ki is használ. 

Amikor egy csapatnál nincs aktív all-star játékos, valamint a gárda legjobbja egy védekező zseni francia center, aki még 16 pontot sem átagol meccsenként, na akkor beszélhetünk igazán csapategységről és a rendszer sikeréről.

Portland Trail Blazers (W/L 45-27, 4. hely)

Portlandben immár a negyedik évét tapossa együtt a Lillard-McCollum hátvéd páros és Aminuval kiegészülve az egyik legstabilabb kezdő magot alkotják a ligában, amit az elmúlt évek eredményeinek ismeretében mindenki döntsön el, hogy pozitívum vagy negatívum. A Blazers már tavaly is nagyot ment a bivalyerős konferenciában, amikor Terry Stotts harmadik helyen vezette be csapatát a rájátszásba, de idén talán még élesebbnek és agilisabbnak tűnik az együttes. Amit vesztett védekezésben a gárda (6. helyről a 16. helyre csúszott vissza DefRTG-et tekintve), azt vissza is hozta idén támadásban (13. → 5. OffRTG) és szemteszt alapján is az az érzése az embernek, hogy több helyről érkeznek a pontok idén. Lillard még mindig a legfontosabb láncszem bármibe is fog a Portland, de érkezett szezon közben egy karrierje megmentésén igyekvő Rodney Hood vagy a new york-i gödörből kimenekített Kanter, de a másodéves Zach Collins is X faktornak bizonyult már hihetetlen energiájával az olyan derbiken, mint például a GSW elleni mérkőzés.

Akármilyen meggyőző is a Portland játéka, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a nagyszerű alapszakasz után milyen leolvadást produkált a gárda a Pelicans ellen a tavalyi playoffban, ugyanakkor kár lenne az akkori blama miatt nem elismerni vagy értékelni a Blazers 2019-es menetelését. Eljön-e idén a Dame Time?