Az NBA Y / Z generációs szupersztárjai (Y - 1982 után születettek, Z - 1995 után születettek) bizony nagyon keményen ránk rúgták az ajtót. A játékosok nem 2017-ben ismerték meg a cserekérelem fogalmát, de az elmúlt pár év tanulságai alapján úgy tűnik, mintha a jelenlegi Top20-as játékosok nagyobb kihívást jelentenének a csapatok számára, és mintha egy picit más lenne a “munkahelyhez” való viszonyuk, mint elődeiknek. Bármilyen társadalmon (vagy ligán) belüli tipizálást, illetve összehasonlítást óvatosan kell kezelni, hiszen természetes, hogy egy huszonéves fiatal keresi a helyét, próbál fejlődni és különböző élethelyzetekben kipróbálni magát.
Ki ne vágyna megbecsülésre?
Ki akar beleragadni egy rossz szituációba?
Ahogy a klasszikus értelemben vett munkaerőpiacon is nyilvánvaló, hogy egy jó szociális helyzetben lévő huszonéves más karrier döntéseket hoz, mint az, akinek nincs biztonsági hálója, úgy nem lehet egy kalap alá venni a kivételes képességű sztárokat és a ligában maradásért küzdő rotáció játékosokat sem. Ezzel együtt lehetetlen nem észrevenni az elmúlt években felerősödő “player empowerment” trendet, azaz, hogy a fiatal franchise játékosok kezükbe veszik az irányítást, ha nem tartják megfelelőnek a csapat által kijelölt irányvonalat vagy nem értenek egyet a vezetőség döntéseivel.
2017 nyarán Irving kért cserét a Cavstől, aztán Jimmy Butler szállt ki a minnesotai mókavonatból, majd Anthony Davis jelezte a Pelicans felé, hogy karrierje legjobb éveit egy fokkal sikeresebb csapatnál szeretné tölteni, de ide sorolhatjuk még Kawhi Leanard kállai kettősét a Spurszel, vagy Paul George históriáját. Amikor az egyszeri NBA rajongó ingerküszöbe már az egekben, Kristaps Porzingis is bemutat a Knicks-nek és egy óra múlva már irathatja is át ideiglenes lakcímét Dallasba.
- Kyrie Irving ‘93 (2017 Cavs- Boston)
- Paul George ‘90 (2017 Pacers - OKC)
- Jimmy Butler ‘89 (2018 Timberwolves - Philly)
- Kawhi Leonard ‘90 (2018 Spurs - Toronto)
- Kristaps Porzingis ‘95 (2019 Knicks - Dallas)
- Anthony Davis ‘93 (2019 New Orleans-
[caption id="attachment_310" align="alignnone" width="2000"]
Kristaps Porzingis még a New York Knicks játékosaként[/caption]
Az erejük és értékük tudatára ébredt sztárok komoly elvárásokat támasztanak a csapatokkal szemben. Az alázat, mint olyan, nem ugyanabban a formában létezik, illetve a türelem sem az erősségük. Sokszor már nem dobják hanyatt magukat a játékosok attól, hogy egyáltalán bekerülhetnek a ligába: a 19 éves szlovén csodagyerek, Luka Doncic már a draft előtt kijelentette, hogy ő bizony lehet, hogy Európában marad, ha a rosszhírű Sacramento Kings választja ki a játékosbörzén, Josh Jackson pedig Boston-t szerette volna elkerülni mindenáron (Sikerült... Phoenix, baby!). Tisztában vannak azzal, hogy milyen kereslet van irántuk, így erős pályaelképzeléssel, önbizalommal, és (nem mindig megalapozott) értékítélettel rendelkeznek. Nem sodródnak az árral, elvárásokat támasztanak a környezettel, a “munkahelyi” klímával szemben, még ha ez a szurkolók és a csapat vezetői számára nem is mindig szimpatikus.
R. Florida a Kreatív osztály migrációja című munkájában a 3T modell segítségével magyarázza, hogy mit kell nyújtani a modern munkahelyeknek, ha meg akarják szerezni, illetve tartani a fiatal “kreatív” munkaerőt: tehetség, tolerancia + távlatok. De miként értelmezhető mindez a sportban? Az Y/Z generáció sztárjai nem magányos harcosok, nem akarnak egyedül bajnokságot nyerni. Látták összeállni a James-Wade-Bosh triót, ott voltak Durant átigazolásánál, tanultak a gyűrű nélkül visszavonult legendák példáiból (Barkley, Nash, stb.), így tehetséges játékosokkal szeretnének együtt játszani, olyan csapatban, ahol képességeiket kamatoztatni, fénykorukat pedig maximalizálni tudják. Toleranciát és megbecsülést várnak el a csapattól, azaz hogy feltétel nélkül elfogadják őket és ne próbálják belekényszeríteni őket számukra kényelmetlen szituációba. A távlatokat érdemes talán kicsit bővebben is kifejteni, hiszen ez az a pont, ahol a legtöbb sztárjait vesztő csapat megbukott az elmúlt években, és ami az előző faktorok megléte nélkül nem működhet.
- Clevelandben minden hidat felégetett maga mögött a csapat a bajnoki cím érdekében,
- a Knicks kosárlabda ellen vétett “bűnlajstroma” hosszabb, mint a párizsi mulatók táncosnőinek lába, de sajnos közel sem annyira szórakoztató,
- Minnesotában a rövidre szabott Thibodeau éra alatt az egykori Bulls veteránok megszerzése mellett két terv is volt: az egyiket Andrew Wiggins-nek, a másikat Karl-Anthony Towns-nak hívják. Sajnos az eddigi tapasztalatok alapján mindkettő nagyon drága, viszont egyik sem működik igazán.
- A New Orleans Pelicans pedig a kispiaci együttesek verméből nem tudott kikászálódni és egy valamirevaló csapatot felhúzni Davis mellé.
Hogy bejön-e az érintetteknek a váltás, és hogy a sztárokért cserélő csapatoknak sikerül-e hosszú távon is megtartani a megszerzett játékosokat, azt még nem tudni. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a jövő fiataljai szorgosan jegyzetelnek (Devin Booker, khm..), és ha úgy ítélik meg, hogy karrierjük szempontjából jobb lehetőségeik is vannak, nem lesznek szívbajosak meghúzni a vészféket és kezükbe venni saját sorsuk irányítását. Porzingis cseréje pedig egyenesen precedens értékű is lehet, hiszen arra, hogy egy ilyen kaliberű játékos még újonc szerződése alatt szakít munkaadójával, nemigen volt példa az elmúlt években.
