Mindenkinek megvan a saját dobásformája és stílusa a pályán, így természetesen lehetetlen objektíven eldönteni, hogy melyik a legjobb ezek közül. Különösen esztétikai szempontból nehéz rangsorolni ezeket a mozdulatokat, azonban a sokak által ”szépnek” tartott tempódobás és a hatékonyság sokszor összefügg, így nem meglepő módon ezen a listán is helyet kapott minden idők két legjobb tripladobó játékosa, illetve Michael Jordan (Michael Jordan minden listán helyet kap).
1.Ray Allen
Persze, tudom, ízlések és pofonok, van akinek a pap, van akinek a papné, de megkockáztatom az első helyezettben azért megegyezhetünk: Ray Allen a tempódobás Jedi mestere. Ahogy a ‘60-as években Jimi Hendrix új távlatokat nyitott a zenében és megmutatta, hogy milyen lehetőségek rejlenek az elektromos gitárban, Allen úgy emelte új szintre és tette művészeti formává a tripladobást a kosárlabda pályán.
[caption id="attachment_187" align="aligncenter" width="750"]
Brian Babineau/NBAE/Getty Images[/caption]
De mi lehetett a titka? Hát elsősorban a rohadt sok gyakorlás. A rengeteg befektetett munka mellett Allen megszállottan konzisztens a dobásformáját és az ezt megelőző mozdulatsort illetően: nem csak a törzse, hanem az egész teste egy vonalban áll a felugrás pillanatában, ami lehetővé teszi, hogy sokkal könnyebben dolgozza ki és tartsa fenn a dobó mechanizmust és az izommemóriát. Allen általában kikéri magának, ha dobását istenadta tehetségnek tartják, hiszen ahogy ő mondja, “Istennek jobb dolga is van, mint hogy az én tempóimmal foglalkozzon”, ám az vitathatatlan, hogy a tehetségnek is óriási szerepe van a sikerében.
Könnyed, elegáns, hatékony. A dobás két ütemét talán úgy lehetne elképzelni, mint amikor felhúznak és elengednek egy íjat. Miután megkapja a labdát jön is a “dip”, azaz leviszi szinte egészen a csípője alá, hogy onnan visszaemelve jó ritmusból tudja eldobni azt. Érdekes megfigyelni, hogy milyen magasra ugrik és hogy a dobását csak akkor indítja el, amikor elérte a legmagasabb pontot a levegőben, így ez a mozdulat már sokkal dinamikusabb.
Itt már aztán repülhetnek a védők, sörös poharak, székek, Allen minden külső zaj és zavaró tényező ellenére ugyanúgy hajtja végre az összes dobását. A tömött, zajos aréna pedig egy pillanatra lelassul, elcsendesedik és a dobás erejéig Allen személyes komfortzónájává változik.
2. Michael Jordan
Jordanről bármit írni nagyjából olyan, mint azt ecsetelni, hogy Freddie Mercury-nak jó hangja volt, azonban mint minden kosárlabdával kapcsolatos lista esetében, minden idők legjobbja itt is megkerülhetetlen. Ray Allennel ellentétben Jordan soha nem a tripláiról volt híres. Az ő fő erőssége a mai NBA-ben szitokszónak számító középtávoli volt, illetve a totálisan levédekezhetetlen fadeaway dobás, amivel még 40 évesen is rutinból gázolt a vállalkozó szellemű fiatal védők lelkébe.
[caption id="attachment_189" align="aligncenter" width="1280"]
Photo By Nathaniel S. Butler/NBAE via Getty Images[/caption]
Ha Jordanről beszélünk gyakran kapásból a büntetővonalról indított zsákolásai jutnak eszünkbe, így könnyen elfelejthetjük, hogy mennyire erős és stabil kosárlabda alapokkal rendelkezett. Jordan dobásának lényegét az atletikussága, az előbb említett betonbiztos alapok, illetve az óriási kezei határozzák meg, amelyekkel különösen biztos kitámasztást tudott adni a labdának. Van abban valami fenséges, ahogy ő dob: semmi kapkodás vagy felesleges mozdulat, csak végig kontroll alatt tartott, tökéletesen kivezetett dobás.
A kulcs nem meglepő módon nála is a tudatosság és a végletekig konzisztens dobómozdulat: nem számít, hogy a dobás és a szituáció mennyire kiszorított és nehéz, Jordan rendre megtalálta kéztartásában a 3x90 fokos szöget, amit a legkényelmesebbnek érzett a dobás kivitelezéséhez (a karja a testéhez képest, az alkarja a felkarhoz képest, illetve a kézfej az alkarhoz képest is derékszögben áll, mintha csak megrajzolták volna).
3. Stephen Curry
Ha már új távlatokról beszélünk, gondolta volna valaki pár évvel ezelőtt, hogy egy meccs közben 10 méterről elengedett tripla nem eredményez instant kispadozást? Ha csak egy dobást nézel meg ma, akkor az legyen Curry meccsnyerő triplája Thunder ellen, amikor 4 másodperccel a dudaszó előtt időkérést, meg mindenféle figurát sutba dobva, olyan természetességgel zúdítja be a kosárba a labdát, mint ahogy más a reggeli kávét.
[caption id="attachment_190" align="aligncenter" width="650"]
Jesse D. Garrabrant/Getty Images[/caption]
Na, de álmélkodás helyett kanyarodjunk vissza inkább Curry dobásainak esztétikai értékére, hiszen itt is van mit csodálni. Steph dobását szinte lehetetlen különválasztani a labdavezetésétől és egyéb mozdulataitól a pályán (habár zseniális catch-and-shoot dobó is), hiszen annyira egyben van az egész és magától értetődőnek tűnik minden. Hol ér véget a játékos, hol kezdődik a labda?
Allen-nel ellentétben nem az ugrása csúcsán dobja el a labdát, hanem ugrás közben (gyakran még el sem emelkedik a földről, amikor elhagyja kezét a labda), így nincs “set point”, azaz az egész dobás egy folytonos, könnyed mozdulat. Azonban ami megkülönbözteti technikáját a többi játékostól, az a gyorsaság, hiszen átlagosan 0,1 mp-el engedi el hamarabb a labdát még a legjobb dobókhoz képest is, ami pont elég ahhoz, hogy egy átlagos védőnek esélye se legyen lereagálnia a mozdulatát. Ennek az együtemű dobásformának köszönhetően a lábából induló minden energiáját a dobómozdulatba vezetheti, így sokkal nagyobb távolságból is ugyanolyan energiabefektetéssel tud tüzelni.
Ez a jövő? Lehetséges. Curry dobása egyszerre tűnik úttörőnek, ugyanakkor megismételhetetlenül egyedinek is. A mozdulat szépsége és könnyedsége pedig minden bizonnyal épp ebben rejlik.
+1 Joakim Noah
Ha a legszebb dobóformákról és mozdulatokról beszélünk, sokunknak egyből a fent említett legendák és azok ikonikus dobásai jutnak eszébe. De valóságosak ezek? Reális az hogy Ray Allen az NBA nagydöntő hatodik meccsén, az elképzelhető legnagyobb nyomás alatt is egy gazella könnyedségével szökken ki a hárompontos vonal mögé, hogy aztán egy stadiont robbantson fel a sikeres dobásával? Hol van ezekben a mozdulatokban maga a lélek, hogy reprezentál ez bennünket embereket, csapzottan a mindennapokban?
Ezzel szemben Joakim mester alulról indított, mellből meglőtt pimasz tempóival mindenki könnyen tud azonosulni: az ellenőr, a fáradt tanítónő, az előadásra siető diák, és még sorolhatnám. Ezekben a dobásokban benne van az összes reggeli kapkodás közben elejtett “bazdmeg”, kiszakadt bevásárlószatyor, pocsolyából ránk fröccsent sár, buszon visító csecsemő, az első randi esetlensége és benne vagyunk mi, mindannyian a szorongásainkkal, félelmeinkkel és örömünkkel.
A mester távollétében DeAndre Jordan próbálta egy palóc hagyományőrző lelkesedésével életben tartani a mítoszt, de mint azt a remake filmek példáiból is tudjuk, a koppintás ritkán üti meg az eredeti mű színvonalát.
Jó hír a naturalista dobásformák szerelmeseinek, hogy a jelek szerint Noah megegyezett a Memphis Grizzles csapatával, így még ebben az idényben láthatjuk a pályán. Várunk vissza Mester!
Ajánlott YouTube csatornák:
