A San Antonio Spurs edzőlegendája (5x NBA bajnok, 3x Év Edzője), Gregg Popovich 2016-ban tartott előadást a kosárlabdával kapcsolatos filozófiájáról, játékosai jelleméről, illetve csapata sikereiről és kudarcairól. Alább az ő gondolatait idézem.

Egy játékos jelleme

Ha egy játékos jelleméről beszélünk, sokszor felmerül a kérdés, hogy meg lehet-e változtatni valakit. Lehet-e például egy önző játékosból csapatembert faragni? Saját tapasztalatom szerint nem. Persze sokat segít, ha több nagyszerű jellem van egy csapatban, akik miatt mások is könnyebben beállnak a sorba, de ha valaki önző a pályán, akkor az előbb-utóbb (általában egy fontos meccsszituációban) meg fog mutatkozni, így jobb az ilyen játékosokat egyszerűen szélnek ereszteni.

Nekünk olyan játékosokra van szükségünk, akik számára a csapat a legfontosabb és akik képesek a közösség érdekeit saját egójuk elé helyezni. Fontos például, hogy amikor a draft előtt a fiatalokat elemezzük, nem csak azt figyeljük, hogy tud-e dobni, védekezni, jól szedi-e a lepattanókat, hanem a játékos karakterét is alaposan megvizsgáljuk: hogy reagál időkéréseknél, hogy kezeli a vereséget, a győzelmet, tiszteli-e a játékot, az edzőt, a csapattársait… ezek a dolgok sokkal többet elárulnak egy játékosról, mint az, hogy milyen ügyesen bánik a labdával. Nyilván nem lehet ezt a dolgot túlmisztifikálni, hiszen választhatsz te roppant intelligens és emberileg értékes játékosokat, ha nem tudnak kosarazni, akkor úgysem fogsz nyerni. Viszont, ha a tehetség adott, akkor szerintem fontos ezt is figyelembe venni egy játékosnál.  

Motiváció

Egy NBA szezon nagyon hosszú, ezért nem egyszerű folyamatosan fenntartani a motivációt. Erre mindenkinek megvan a saját taktikája, az enyém például, hogy sokat játszatom a cserejátékosokat. Néhány edző ódzkodik ettől, mert félnek, hogy vereség lesz a vége, de a motiváció szempontjából szerintem nagyon fontos, hogy fejlesszük és lehetőséget adjunk a kiegészítő embereknek. Aztán ki tudja, lehet, hogy találsz valakit, aki olyannyira meghálálja a bizalmat, hogy ezentúl még több lehetőséget kell adni neki, vagy esetleg rájössz, hogy X és Y milyen jól illeszkedik egyes kezdőjátékosok mellé.

[caption id="attachment_214" align="aligncenter" width="1024"] Robert Sullivan/Reuters[/caption]

A másik dolog, ami számunkra nagyon bevált, az a brutális, feltétel nélküli őszinteség és teljes számonkérhetőség a játékosokkal szemben. Semmi hazudozás, manipuláció, trükközés a csapaton belül, csakis szemtől szembe kimondott kritika és őszinte szavak. Ginobilitől ugyanúgy elvárom, hogy hátra fusson védekezni, mint bárki mástól, de ha például Tim Duncan nem játszik megfelelően egy meccsen, tőle is ugyanúgy megkérdezem időkérésnél, hogy

“mi a helyzet, Timmy, akkor ma úgy döntöttél, hogy nem is fogsz lepattanózni, csak futkározol a pályán, aztán irány vacsorázni?”

Ő hallgat, aztán amikor megyünk vissza a pályára, odafordul hozzám és azt mondja, “Pop, kösz a motivációt, ez most kellett.” Lehet persze a játékosokat különbözőképpen kezelni, hiszen nincs két egyforma ember, de fontos, hogy a sztárokra is ugyanazok az elvek és szabályok vonatkozzanak, mint a kispad végén ülőkre. Ha ezt el tudod érni, akkor az egész csapat sokkal szívesebben és motiváltabban fog játszani az irányításod alatt.      

Döntéshozás

Ha nem megfelelően működik egy klub vezetősége, könnyen elfajulhatnak a dolgok, amikor nem megy a csapatnak. Mindenki elkezdi a saját igazát hajtogatni, hogy “őt én draftoltam”, “az a te hibád”, “őt miért nem játszatod?”, “én persze megmondtam”, tehát a kommunikáció megakad és természetesen kit rúgnak ki először? Hát persze, hogy az edzőt. Épp ezért, nálunk egy döntés meghozatala előtt, legyen szó draft előtti megbeszélésekről vagy esetleg egy játékoscseréről, minden játékosmegfigyelő, menedzser, segédedző elmondja a véleményét és azt közösen megvitatjuk. Így, ha épp megnyerjük a bajnokságot, ha kiesünk az első körben, akkor is azt mondhatjuk, hogy együtt csináltuk, tehát közös a felelősség és az érdem is. Ha kiesünk, akkor kiesünk, ez van, az élet megy tovább. Ha nyer a csapat, akkor örülünk, de nem verjük a mellünket, mintha feltaláltuk volna a rák ellenszerét, mert ez csak kosárlabda. Tegyél meg minden tőled telhetőt, de aztán menj haza vagy igyál egy sört. Egy vereség sem ér annyit, hogy kiugorj miatta az ablakon és egy győzelem sem olyan fontos, hogy azt hidd, te valamiféle hős vagy. Ha nyersz, viselkedj úgy, mintha mindig ezt csinálnád, ha veszítesz, menj vissza és dolgozz keményebben.

Vajon a csapat jelleme miatt tudtunk mindig újra felállni egy-egy vereség után? Részben. De például ott volt a Miami ellen elvesztett döntő, amikor a hatodik meccsen 29 másodperccel a vége előtt 5 ponttal vezettünk és úgy tűnt, a győzelem már a kezünkben van. A végén mégsem így alakult, hiszen elvesztettük a mérkőzést, majd a bajnoki címet és bevallom, ez nagyon rosszul esett.

Lehet, hogy a játékosaink jelleme miatt nekünk valamivel könnyebb volt felállni a padlóról, mint más csapatnak, de a legfontosabb ebben az esetben is a kíméletlen őszinteség volt.

Valahogy ilyen szellemben kezdtük el a szezont és mivel megnyertük a bajnokságot, úgy tűnik működött a dolog. Soha nem örültem még ennyire egy győzelmünknek sem és az öt bajnoki címem közül messze ez volt a legélvezetesebb.      

Játékosok, mint a csapat vezérei

A játékosok között különböző stílusú vezéregyéniségek vannak, de ha valaki vezértípus játékos, azt egyből ki lehet szúrni. Ott van például Avery Johnson, akinek be nem állt a szája a pályán. Ha valakin védekezett, akkor folyamatosan magyarázott neki, hogy “na, gyere, verj csak meg… de aztán add át üdvözletemet David Robinsonnak a festékben”, és ez valahogy mindenkit feltüzelt a csapatból. Vagy ott van Tim Duncan, akiről sokan azt gondolják, hogy világ életében egy szót sem szólt. Való igaz, ő másként vált vezérré, hiszen ő a munkájával mutatott példát a többiek számára. Érdekes, hogy Tim rendkívül sok testi kontaktust keres a csapattársakkal, például amikor jönnek le időkérésnél mindig valaki vállára, fejére teszi a kezét és úgy kíséri őket a kispadhoz. Ő így teremt kapcsolatot a társakkal.

Időkéréseknél még egy nagyon fontos dolog, amit ki szeretnék emelni, hogy mindig hagyok időt a játékosoknak maguk között átbeszélni a helyzeteket. Én akkor arrébb húzódom kicsit a segédedzőkkel és úgy teszünk, mintha valami nagyon fontos taktikai figurát beszélnénk meg, hogy a tulajdonos is örüljön egy kicsit, de ezalatt pl. Tim vagy Manu leül a kisszékre a többiekkel szemben és megbeszélik, amit akarnak. Ha végeztek, visszamegyek, megkérdezem, hogy minden tiszta-e és ha igen, akkor mehetnek vissza a pályára. Ha nincs semmi mondandójuk, akkor én ülök le és beszélek, de nagyon fontos, hogy mindig egy dolgot emelek ki. Sokszor látni olyan edzőket a tévében, akik össze-vissza hadoválnak mindent, pl. “jobban kell lapattanóznunk!” vagy “ha nem jó a dobóhelyzet, akkor passzold a labdát!” A játékosok meg csak néznek, hogy “őrület, erre nem is gondoltam eddig…”. Persze néha érthető, ha kifakad az edző, mert azon van, hogy minden tudását és meglátását átadja a játékosoknak, hogy azok jobban játszanak, de az az igazság, hogy nem ettől fognak jobban játszani. Csak az idődet pocsékolod. Tehát ahelyett, hogy egyszerre hat dolgot a fejükhöz vágsz, amit egyből el is felejtenek, válassz ki egyet és beszéljétek meg azt. Például, ha nem tudjuk levédekezni a pick-and-roll támadásokat, akkor megkérdezem,

“na, ezt hogy akarjátok megoldani? Én felrajzoltam valamit meccs előtt, de úgy látszik az nem tetszik, mert nem csináljátok meg, de nem baj, csak  akkor mondjátok meg, hogy ti mit és hogyan szeretnétek.”

Erre mindenki elkezd hümmögni és bólogatni, hogy igazad van, Pop, akkor csináljuk úgy, ahogy megbeszéltük, de most csináljuk rendesen. Tehát úgy gondolom, hogy az időkérések nagyon fontosak, mert egyrészt a játékosok le tudnak kicsit higgadni, másrészt, ha hagyunk teret számukra, akkor a vezérszerepbe is beletanulhatnak.

Célkitűzés

Kismillió könyv szól arról, hogy mennyire fontos világos célokat kitűzni magunk elé, mert csak így érhetünk el sikereket, azonban őszintén mondhatom, hogy nekem soha nem volt konkrét célom egy szezon során sem. Volt, hogy mi nyertük a legtöbb meccset  és mi voltunk egyértelműen a legjobb csapat, de soha nem tűztük ki célul például, hogy nekünk kell megnyerni az alapszakaszt. Ez mindig csak “megtörtént”. A mi céljaink rendkívül egyszerűek és általánosak: mi akarunk lenne a legfelkészültebb és legegészségesebb csapat a ligában a rájátszás kezdetén. Épp ezért sokszor pihentettem például Manut, Timmyt, vagy Tonyt vagy akár mindhármukat, amiért a liga mindig nagyon pipa rám, de fontos, hogy a teljes képet lásd egy szezon során és ne vessz el a részletekben. Számunkra a szezon egy hosszú folyamat és mint minden folyamat, ez is a legalapvetőbb, legegyszerűbb dolgokkal kezdődik az edzőtábor során… nem titkos támadási figurákkal kezdünk, hanem mondjuk felállítunk pár széket és elkezdjük gyakorolni azokat az alapmozdulatokat, amiket 12 éves korában tanul meg az ember. Az újoncok persze néznek, hogy "nehogy már ezzel húzzuk az időt", de fontos, hogy mindenki lássa, hogy egy szezon sok apró építőelemből áll és nem lehet kihagyni vagy átugrani egy lépést sem, ha jó eredményt akar elérni az ember. Ha becsülettel végig járjuk ezt az utat és nem csak a végeredmény lebeg a szemünk előtt, hanem megtaláljuk az örömöt ezekben a kis lépésekben és megleljük a büszkeséget a kitartó munkában, az fejleszti igazán a játékosok jellemét és adja azt az érzést számukra, hogy "igen, megérdemeljük a bajnoki címet", mert sokkal többet és keményebben dolgoztunk, mint bárki más. 

A teljesen videót ezen a linken tekinthetitek meg:

https://www.youtube.com/watch?v=XBZTPtENQCY