“Nem vagyunk egészen biztosak benne, hogy hogy, de itt vagyunk.”
San Antonio Spurs (W/L 42-31, 8. hely)
Az életben (és a sportban) sokszor az a szép, hogy tökéletesen váratlan fordulatokban bővelkedik, ám néha felesleges bolygatni a dolgok megszokott rendjét. Keith Richards-ot azért szeretjük mert állati jól gitározik és felszív bármit, amit két méteres körzetében talál, Tom Hanks zseniális filmeket készít amióta világ a világ, a Spurs meg… hát a Spurs meg bejut a rájátszásba. Immár 22 éve.
Amikor a vezetőség pontot tett a Kawhi-saga végére és a csapat ékkövét nem pickekre vagy fiatal tehetségekre, hanem egy kész játékosra, DeRozanra cserélte, egyértelmű volt az üzenet: Pop utolsó éveire kompetitív akar maradni, még akkor is, ha ezzel nem feltétlenül értett mindenki egyet. Igaz ugyan, hogy tavaly a San Antonio jóformán végig Leonard nélkül volt kénytelen játszani, most pedig rendelkezésére áll egy egészséges, karrierje legjobb éveiben járó max-közeli játékos, viszont ha arra gondolunk, ki a harmadik számú opció Aldridge es DeRozan után, bizony sóhajt párat az ember… Rudy Gay, akinek a karrierjét már jó párszor temetni kellett? Derrick White? Esetleg Jakob Poetl? Habár a játékosállomány szinte teljesen kicserélődött az elmúlt évekhez képest, Pop legénysége pont abban jó, amiben eddig is (6. legjobb TS%, legkevesebb eladott labda) és a ligán végigsöprő trendek ellenére a csapat idén sem adja fel a középtávolikat, valamint a megfontolt játéktempót. S mit ad Isten, mikorra időzíti bombaformáját a Spurs és hoz egy szédületes 9-1- es futást? Hát persze, hogy a playoff előtt kevesebb, mint egy hónappal.
Los Angeles Clippers (W/L 43-30, 7. hely)
Ebben az idényben nagyon durván felborult az univerzum rendje Los Angelesben. Míg a Lakers idei szezonja leginkább egy lejtőn lefelé guruló felgyulladt bevásárlókocsira emlékeztet, addig a Clippers úgy hoz döbbenetes mérleget, hogy szezon közben elboltolta legjobbját, Tobias Harrist. Doc Rivers vállát végre nem nyomja (az önként vállalt) GM teendők és az ezzel járó felelősség súlya, valamint a folytonos csapaton belüli ego menedzsment helyett most tényleg csak az edzősködésre kell koncentrálnia… üdv újra a ligában, Doc!
Csupa olyan ember játszik az egykori bostoni mester keze alatt, aki vagy borzasztó tehetséges és fiatal (Shai Gilgeous-Alexander, Zubac), vagy a szó jó értelmében véve teljesen elmebeteg (Beverly, Harrell) vagy épp karrierje legjobb és legegészségesebb szezonját futja (Gallinari). És akkor még nem is beszéltünk a gárda legjobb pontszerzőjéről, Lou Williams-ről, aki játékával épp újradefiniálja a hatodik ember fogalmát. A Clippersnek nem kellene itt tartania egy betervezett rebuild elején, de nagyon jó, hogy itt tart, és ne legyen kétségünk afelől, hogy a nevesebb nyári szabadügynökök bizony fél szemmel már nézegetik az együttest.
“Csapatkémia, folytonosság."
Utah Jazz (W/L 43-30, 6. hely)
Az álmoskönyvek szerint nem jelent sok jót, ha egy playoff aspiráns csapat támadójátéka egy 22 éves másodéves játékoson áll vagy bukik, de a Utah Jazz szervezettségének és brutális védekezésének hála idén ezt is elbírja (csak érdekességképpen, Donovan Mitchell 31,9% után, Ricky Rubio 22,6% USG-tel áll). Mitchell a szédületes újonc szezon után mind a kiegyensúlyozottságot, mind a hatékonyságot tekintve igencsak visszafogottan kezdte az idei szezont, a Utah pedig november végén még bőven a táblázat alsó felén foglalt helyet. Az új évnek azonban kevés csapat örülhetett jobban, mint a Jazz, hiszen szép csendben összeállt a támadójáték és az együttes január 1-től kezdve masszív 25-11-es mérleget hoz, aminél jobb győzelmi mutatóval nyugaton csak a Golden State és a Denver büszkélkedhet. Ha nem is óriási a változás, de több kinti dobással játszik a Utah (köszi, Kyle!), jobban értékesíti ezeket a helyzeteket, így Mitchellnek is több tere és lehetősége nyílik betörni a gyűrű felé, amit köszön szépen, ki is használ.
Amikor egy csapatnál nincs aktív all-star játékos, valamint a gárda legjobbja egy védekező zseni francia center, aki még 16 pontot sem átagol meccsenként, na akkor beszélhetünk igazán csapategységről és a rendszer sikeréről.
Portland Trail Blazers (W/L 45-27, 4. hely)
Portlandben immár a negyedik évét tapossa együtt a Lillard-McCollum hátvéd páros és Aminuval kiegészülve az egyik legstabilabb kezdő magot alkotják a ligában, amit az elmúlt évek eredményeinek ismeretében mindenki döntsön el, hogy pozitívum vagy negatívum. A Blazers már tavaly is nagyot ment a bivalyerős konferenciában, amikor Terry Stotts harmadik helyen vezette be csapatát a rájátszásba, de idén talán még élesebbnek és agilisabbnak tűnik az együttes. Amit vesztett védekezésben a gárda (6. helyről a 16. helyre csúszott vissza DefRTG-et tekintve), azt vissza is hozta idén támadásban (13. → 5. OffRTG) és szemteszt alapján is az az érzése az embernek, hogy több helyről érkeznek a pontok idén. Lillard még mindig a legfontosabb láncszem bármibe is fog a Portland, de érkezett szezon közben egy karrierje megmentésén igyekvő Rodney Hood vagy a new york-i gödörből kimenekített Kanter, de a másodéves Zach Collins is X faktornak bizonyult már hihetetlen energiájával az olyan derbiken, mint például a GSW elleni mérkőzés.
Akármilyen meggyőző is a Portland játéka, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a nagyszerű alapszakasz után milyen leolvadást produkált a gárda a Pelicans ellen a tavalyi playoffban, ugyanakkor kár lenne az akkori blama miatt nem elismerni vagy értékelni a Blazers 2019-es menetelését. Eljön-e idén a Dame Time?
