Mi az, tetszik a James-AD páros, mi? Jó reggelente végignézni a box score számokat, meg hogy idén eltartott kisujjal lehet böngészni a védekezési hatékonysági rangsort? Naná. De nem volt ám ez mindig így, elhiheted...

Az egész ott kezdődött, hogy 2012 nyarán megszereztük a nagy halat, Dwight Howardot. Igen, ne nézz így rám, akkor bizony ez ment szenzációba, nem a Kyrie Irvingek, meg Kemba Walkerek, hanem egy igazi back-to-the-basket center, aki Wilt Chamberlain videókon aludt el esténként és úgy tolta magába a protein shaket, mintha a szerződése csak erre szólna. Összeállt a Nagy Hármas vele, az előző évtized egyik legjobb irányítójával, valamint Michael Jordan második eljövetelével, én meg úgy kapkodtam izgalmamban a levegőt a szezon első meccse előtt, mint a nászéjszakám óta talán még soha. Itt ültem akkor is ezen a szent helyen, Courtney is megmondhatja, light kólával hígított puerto rico rumomat szürcsölve, és azon elmélkedtem, hogy a fene vigye el, mennyire nincs kémia a játékosok között. Lesz ez még jobb, gondoltam hazafelé menet a 99-91-es zakó után, de mint utóbb kiderült, nem lett jobb. A nagy melák szezon végén úgy döntött, hogy inkább Houstonban robbantja szét a palánkot meg az öltözői hangulatot, mi meg ott álltunk letolt gatyával és egy sérült helyi félistennel, hogy akkor most mi van. Mi lett volna, nem volt semmi, gondolhatod most így a Basketball Reference statisztikái fölött görnyedve, és igazad is van. Elég annyi hozzá, hogy ha Pau Gasol után Jordan Hill és a felnyírt hajú texasi kamionsofőr, Chris Kaman áll a legjobb PER mutatóval a csapatból, az bizony nem jelent sok jót a gárda mérlegére nézve. 

Már a nagyreményű Kobe-Nash-Howard féle csapatot se volt egy leányálom nézni, de a következő szezonnal beköszöntött itt Los Angelesben egy korszak, amit én csak úgy hívok, hogy a “sötét középkor”. A 2013-14-es idény végén az a szimpatikus bajszos edző is távozott a csapattól, aki most épp a Houston-t irányítja, Mike D’Antoni, hiszen 55 vereséget nem hagyhatunk csak úgy szó nélkül itt az Angyalok városában. A következő idényben jött egy másik bajszos fickó, Byron Scott, meg egy rakat ismeretlen profi vagy félprofi kosárladajátékos, és ha naivan azt gondolnád a kis fiatal lelkeddel, hogy az előző évnél már nem jöhetett rosszabb, akkor igencsak meglepődnél. De nincs ezzel baj, ilyen az NBA forgórendszere, kell is az a néhány kijózanító év a nagy sikerek után, hiszen a szurkoló csak így tudja értékelni a szebb napokat. Van egy óriási Lakers homer haverom például, a Csámpás Steve, aki mindig azt mondja, hogy aki Carlos Boozer horogdobásait nem tapsolta meg anno, az ne tapsoljon most nyavíkolva Anthony Davis alley-oop zsákolásainak se. Igaza is van, egészségedre! Egyébként ezt a soha véget nem érő ‘14-es évadot kereken 62 vereséggel abszolváltuk, de öröm az ürömben, hogy ölünkbe hullott a drafton a második pick-ként a fiatal irányító gyerek, D'Angelo Russell, és kövezz meg, de Julius Randle is tetszett néha a pályán. Látszott már a fény az alagút végén, csak akkor még nem tudtuk, hogy az a vonat. 

Így vágtunk neki a ‘15-16-os idénynek, amikor is Kobe bejelentette, hogy szép volt, jó volt, de az alapszakasz végén szögre akasztja az elegáns, alacsonyszárú Nike-ját. Hogy a 47 TS%-os dobóforma vagy az állandóan sajgó térdei győzték meg, azt nem tudni, mindenesetre hátrahagyott nekünk egy 60+ pontos búcsúmeccset, meg egy világraszóló farawell turnét a ligában, úgyhogy mindenki kellőképp kisírhatta magát a sebtiben összevágott Goodbye, Mamba! videókon, én azonban a leginkább a 17-65-ös mérlegen érzékenyültem el.  

Itt vagy, figyelsz még? Most jön a legjobb része. Bryant búcsúbulija után szerintem Kupchakék még annyira be voltak tintázva, hogy ‘16 nyarán Mozgov és Deng orra alá toltak egy 4 év 64 millió és egy 4 év 72 millió dolláros szerződést, ami nagyjából olyan, mintha valaki arra fogadna, hogy bele tudja-e magát fojtani egy feles Jack Danielsbe, ha elég nagy pohárba hozzák ki neki. A Lakers becsületére legyen mondva megpróbálták, ami akkora kapufa lett, hogy Magic-nek az egykori második pickkünket, az ifjú Russel-t is el kellett passzolnia, hogy kihúzza a franchise fejét a whiskys pohár fenekéről, és megszabaduljon az orosz óriástól. Ja nem is mondtam, jött még a kispadra egy másik jóvágású edző, Luke Walton, aki második szezonja már egészen pofásra sikeredett. Olyannyira, hogy nem csak az én egyszerű kis fantáziámat, hanem az épp karrierje új fejezetére készen álló LeBron James érdeklődését is felkeltette a fiatal gárda, no meg a város. A 2018-es vesztes nagydöntő után James be is jelentette: irány Los Angeles, baby! Vagy valami ilyesmi. 

Várjál, röhögni fogsz, de az ígéretes rajt után a ‘18-19-es szezon is leginkább egy lejtőn guruló felgyulladt bevásárlókocsira emlékeztetett. Gondolom James meg úgy volt vele, hogy vannak neki saját fiai is, akiket pátyolgathat, nincs neki szüksége ezekre a kamaszbajszú suhancokra a csapanál, így gyorsan képbe került Anthony Davis, mint megszerezhető sztár. Valljuk be, csak idő kérdése volt, hogy az all-star gálán a két fickó közötti lopott pillantásokat mikor váltják fel a tettek, és postázza el a Lakers az elmúlt években összehalászott fiataljait a liga egyik unikornisáért, hogy új fejezetet nyisson a franchise életében.

Na, és akkor itt tartunk most. Tart még a meccs? Rá tudnál nézni, hogy hogy áll mezőnyből Green?