A 2000-es évek elejétől kezdve bővelkedünk a jobbnál jobb Sherlock Holmes feldolgozásokban, mind a TV sorozatokat, mind filmeket illetően. Míg az ezredfordulóig inkább a hagyományos Viktoriánus korabeli alapok és kosztümös színházi tradíciók mélységes tiszteletben tartásával nyúltak a rendezők a detektív történetek legismertebb és legnépszerűbb alakjához (Pl.: Sherlock Holmes kalandjai, Jeremy Brett főszereplésével) addig a modern adaptációk már inkább kreatív feldolgozásoknak tekinthetők, ahol különösen nagy hangsúlyt kapnak az egyéni karakterek, illetve a bűnügyekkel párhuzamosan futó mellékszálak. A 19. század végén Sir Arthur Conan Doyle keltette életre a felső osztálybeli, karvaly orrú, középkorú nyomozó figuráját, aki a feldolgozások során volt már gyógyszerfüggő, ám páratlan tudású diagnoszta Amerikában (Dr. House), akcióhős, hobbi ketrecharcos magándetektív a Viktória-korabeli Angliában (Guy Ritchie filmjei), vagy rendőrségi konzulensként ténykedő fiatal lángelme a jelenkori Londonban (Sherlock). Habár az egyes feldolgozások esetében az alapkoncepció és a környezet más és más, van ami soha nem változik, és ez pedig a történetek és főhősünk kísérő személyzete: Sherlock társa és egyben legjobb barátja, Dr. Watson és legnagyobb ellensége, James Moriarty.
Ahogy ez a klasszikusnak számító, évtizedeken keresztül pop-kultúrát meghatározó történetek esetében lenni szokott (mint például egyes képregény karakterek esetében), a különböző feldolgozások nem csak a rendező és a színészek értelmezését, hanem egy egész társadalom és korszellem félelmeit, értékítéletei, és gondolatait tükrözi az adott művel vagy karakterrel kapcsolatban, így ezek a filmek vagy sorozatok érdekes lenyomatai az adott kornak.
A többi szereplő közül különösen érdekes lehet megvizsgálnunk Sherlock barátját, az egykori harctéri orvos, Dr. John Watson karakterét, akinek a modern feldolgozások egyre nagyobb szerepet szánnak. Watson szerepe egyrészről egészen triviális, hiszen ő az, aki lejegyzi a dedukció nagymesterének (nem)mindennapi ténykedését (az ő írásain és szemén keresztül ismerjük Sherlockot), illetve segít neki a rejtélyes bűntények felderítésében. Azonban, ha jobban szemügyre vesszük a két karakter dinamikáját az alapművön és a feldologzásokon keresztül, egyértelmű, hogy ennél sokkal, de sokkal többről van szó. Watson legalább annyira főszereplő a művekben, mint Sherlock. Alá-fölérendeltségi viszonyról inkább professzionális szinten, szakmai szempontból beszélhetünk, hiszen az egész narratívát nézve a két karakter elválaszthatatlan egymástól. De miért?
Kapocs a nézők és Sherlock / Sherlock és a társadalom között
Ha tetszik, ha nem, Watson valójában bennünket, olvasókat és nézőket testesít meg. Leírásain keresztül gyakran kívülálló szerepbe helyezkedik, hiszen természetes módon ő is ámul barátja zsenialitásán, illetve már-már természetfeletti képességein. A közönség könnyen azonosult Watson karakterével, hiszen Sherlockkal ellentétben őt olyan mindennapi dolgok is foglalkoztatják, amelyek legtöbbünk életében fontos szerepet játszanak, például társadalmi elvárásoknak való megfelelés, félelem a mindennapi mókuskerék miatti kiégéstől (többször visszatérő motívum, hogy Watson hiába határozza el, hogy felhagy mindenféle nyomozással és kalanddal, rendre visszatér Sherlockhoz, hiszen civil munkájában és életében nem leli örömét).
Ezenkívül fontos kiemelni azt is, hogy pusztán a jelenlétével emberivé és elfogadhatóvá teszi az egyébként egoista, nárcisztikus, rideg és végletekig racionális karaktert. Ő Sherlock törődésének tárgya, így leginkább ő különbözteti meg Sherlockot a szociopata karakter típustól (saját megfogalmazása szerint, magasan funkcionáló szociopata karakter, de ahogy Marina Konnikova pszichológus cikkében részletesen kifejti, Sherlock távolról sem tekinthető ennek) és így legnagyobb ellenségétől, Moriarty professzortól is.
[caption id="attachment_143" align="aligncenter" width="1000"]
Robert Downey Jr. és Jude Law / Guy Ritchie (2009), Sherlock Holmes[/caption]
Watsonra azonban nem csak nekünk nézőknek, de bizony Sherlocknak is égető szüksége van, hiszen bármekkora lángelme is legyen az ember, valamint bármennyire is próbálja magát elszigetelni az egyszerű hétköznapi világtól és emberektől, ő is a társadalom tagja, így szociális interakciókra és kapcsolatokra van szüksége; ehhez pedig egy segítőre, azaz drága barátjára, Watsonra. Ő tekinthető az egyedüli kapocsnak Sherlock és a társadalom között és mint egy kvázi felettes én, Watson döbbenti rá Sherlockot (verbálisan vagy tettlegesen), ha az átlép valamilyen társadalmilag kijelölt határvonalat, vagy megsért egy szociális normát.
De miért pont Watson?
“Ő a legbátrabb, legnemesebb, és bölcsebb ember, akit van szerencsém ismerni”, mondja a BBC feldolgozás egyik epizódjában Sherlock, barátja esküvőjén. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor az egyébként mindenféle érzelmet tudatosan háttérbe szorító detektív szavakkal fejezi ki társa iránti ragaszkodását. A méltató jelzőkkel Watson sem fukarkodik, hiszen így búcsúzik barátja sírjánál a temetés után: “Te voltál a legjobb és a legemberibb ember, akit valaha ismertem és soha nem hinném el, hogy valaha hazudtál nekem. Annyira magányos voltam… rengeteggel tartozom neked.”
Természetesen a két karakter kölcsönösen tiszteli és nagyra tartja egymás szakmai képességeit és készségeit is, azonban mind az eredeti történetek, mind az adaptációk kapcsán rendre előkerül a bújtatott homoszexualitás kérdése, miszerint több van a két karakter között puszta barátságnál. A századforduló közönsége számára két egyedülálló férfi, aki közös lakást bérel, legtöbb idejét egymás társaságában tölti minimum gyanús, azonban Sherlock és Watson kapcsolata mellett fontos megvizsgálnunk a Viktoriánus kori társadalmi milliőt, amelyben a történetek születtek.
A 19. század közepéig a családi élet kicsiben az államot reprezentálta, tehát egy valamirevaló férfitől elvárt volt, hogy családot alapítson, majd kemény kézzel irányítsa és rendben tartsa azt. Nagy-Britanniában az 1800-as évek vége felé azonban a területi terjeszkedés és a technológiai fejlődés olyan társadalmi változásokat is elindított, melyeknek köszönhetően a férfiak már nem biztonságosnak és kényelmesnek ítélték a házasságot és családi életet hanem teherként, esetleg rájuk nehezedő nyomásként élték meg azt. Sokan egyre később házasodtak csak meg, vagy ha meg is házasodtak, folytatták agglegény életüket és fenntartották addigi maszkulin baráti kapcsolataikat. Számukra Sherlock és Watson figurái hősies kalandokat kínáltak a családi életen kívül, valamint ezek a karakterek ékes példái voltak annak, hogy két férfi miként járulhat hozzá a társadalom és a nemzet működéséhez anélkül, hogy agglegény életüket feladnák.
A kortárs közönség számára a felmagasztalt férfi barátság, azaz “bromance” már nem újdonság. Joey és Chandler (Jóbarátok), Barney tesókódexe (Így jártam anyátokkal), Will és Chucky (Good Will Hunting), vagy épp a Phil és Stu haverjai (Másnaposok) mind azt mutatják, hogy mekkora szükségünk van a pop kultúrában az ilyen közeli férfi kapcsolatok ábrázolására. Ezzel együtt nagyjából azt is megtanultuk elfogadni, ha valaki a saját neméhez vonzódik, így a modern Sherlock Holmes adaptációkban található célzások inkább humorként és kulturális reflexióként foghatók fel.
Kár lenne tagadni, Sherlocknak és Watsonnak egyszerűen szüksége van egymásra. Watson sikeresen billenti át aszociális barátját a társadalom felé, elkerülve, hogy olyan karakter váljon belőle, mint Jim Moriarty-ból. Sherlock társasága és kalandjai pedig egy olyan kihívást jelentő alternatívát kínál a harctérről hazatérő orvosnak, ami segíti Watson fizikális és mentális rehabilitációját. Nekünk, nézőknek / olvasóknak pedig egy dolgunk marad: élvezni ennek a két zseniálisan megírt karakter a dinamikáját, amely bűnténytől függetlenül minden feldolgozás alapját képezi.
